Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

hajló agancsvégből faragott zabla oldaltag (16. tábla 2.) félkész darab, hiányoznak a furatai. Alsó, nyelvszerű nyúlványán az agancs lecsiszolt felszínével azonos magasságú gombocskák és félkörben végződő dísz van. A gombocskákon pont-kör, a dísztagon karcolt vonal látszik. H:16 cm. Szarvasagancsból készített oldaltag (16. tábla 3.), H: 11,5 cm. Középen nagy, ovális lyuk, belső ívénél, alul és fölül egy-egy ferde, a rúd végeihez vezető furat van a zabla és a kantár, a gyeplő szániára.

139 Csupán szórványos adatokkal rendelkezünk a vaskor (i. e. 800—i. sz. kezdetéig) állattenyésztéséről. Pedig az Alföld szkíta kori lakossága a görög világban épp lótenyésztéséről nevezetes sigynna néppel azonosítható. Ezért váratlannak tűnik, hogy a tápiószelei temetőt használó közösség életében csekély szerepe volt a lónak, más állatcsont (juh) is ritka a sírokban. A négyszáznál több sír közül a 162. sírban két lókoponyát találtak, a 168. sír valószínűleg lósír volt. Zabla (oldalkarikás csikózabla) is csak kettő került elő.

140 A kelta települések állatcsontleleteinek tanúsága szerint a tenyésztett állatok (szarvasmarha, sertés, juh és kecske, ló, szárnyasok) mellett elenyésző a vadállatok aránya.

141 A farmost, kelta sírokból sertésállkapcsok (a kelta halottkultuszban, temetkezési szokásokban különleges szerepet kapott a házisertés és a vaddisznó egyaránt) kerültek elő, a 4. sírban szárnyascsontokat is találtunk. Mellettük, e temető távolabbi részén előkerült, vas zablatöredékek

142 és Tápiószelén, Posztor J. telkén, más kelta leletekkel együtt előkerült kétfüles, bronzfalera

143 képviselik vidékünk kelta lótenyésztésének emlékeit. A római kor szarmata lakosságának életében kétségtelenül jelentős szerepe volt az állattenyésztésnek is. A Farmos—Kása dűlőben feltárt, II—

III. századi település leletanyagának közel fele állatcsont. Bár a leletanyag feldolgozása még hátravan, az bizonyos, hogy a leletek többsége háziállatok, szarvasmarha, ló, juh-kecske és sertés csontja. Néhány szarmata telep csontanyagának feldolgozása

144 szerint a vadállatok aránya 3—10%, bizonyára hasonló a farmosi csontanyag összetétele is. Valószínűleg valamilyen munkamegosztás kialakulásával is számolnunk kell a település földműveléssel, illetve állattenyésztéssel foglalkozó lakosai, családjai között. A hunok bukása után mintegy 100 évvel, 567-ben ismét lóról harcoló nép, a közép-ázsiai eredetű avarok telepedtek vidékünkre. Bár a földművelés egyre fontosabbá vált gazdálkodásunkban, a hadsereg, a hadi taktika mindvégig a gyorsan manőverező lovasseregre épült. Ehhez gondosan idomított hátasokra volt szükség, ami fejlett lótenyésztést kívánt meg. A települések kapcsán már említettük a „tanyaszerű", avar lelőhelyeket, melyek inkább az állattenyésztéssel állhattak szoros kapcsolatban, ha pásztorszállások voltak. Mellettük a Farmos—Kása dűlői temető még feldolgozatlan állatcsontleleteire támaszkodhatunk. Néhány sírban talált juh- (esetleg sertés- ?) csontok a pásztorkodás meglétét, a több sírban megfigyelt tyúkvázak és vázrészek a ház körüli állattartást (tehát a letelepedett, falusias gazdálkodást) bizonyítják. Állattartásra utal a 65. sír csont botvége, a 4. sír vaskengyele pedig a lótenyésztés egyetlen, közvetlen bizonyítéka.

145 A honfoglaló magyarság olyan állattartó és földművelő gazdálkodási rendszer birtokában érkezett a Kárpát-medencébe, melyben az elsőbbség már a földművelést (szántóföldek művelése mellett szőlő- és gyümölcstermesztés) illette. Tenyésztett állataik egy részét (ló, szarvasmarha, juh és kecske, sertés) minden bizonnyal pásztorok, pásztorcsaládok gondozták. Jelentős lehetett az állandó, téli szálláson (a későbbi falun) folytatott ház körüli (tejelő és igavonó 38