Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján
szarvasmarha, hátasló, sertés, tyúk, liba, valamint kutyák és macskák, mint a termény őrei) állattartás is. 146 Vidékünk régészeti leletei kizárólag a — kétségtelenül kiemelkedő jelentőségű — lótenyésztésről vallanak. Kókán, honfoglalás kori, magyar sírban lókoponyát és lábcsontokat találtak az emberi váz lábánál, kengyelpár és csikózabla kíséretében. 147 Itt tehát a magyarság egyik jellegzetes temetkezési szokását figyelték meg, amikor a halott lábaihoz temették a ló lenyúzott, összehajtott bőrét, amiben bennhagyták a fejet és a lábvégéket. Valószínűleg a lóbőr mellé helyezték a nyerget (kengyelek), a kantár talán a ló fején maradt (zabla). Lószerszámot több lelőhelyről is ismerünk. Pofarudas zablát Tápiószele—Városon és Farmoson (a tsz-iroda építésekor); kengyelt pedig, az előbbiek mellett még Tápiószentmártonban és Tápiószelén, а tsz géptelepén (itt rozettás, rosszezüst kantárveretekkel együtt) találtak. 148 Az Árpád-korban, úgy tűnik, nem. bővült a háziállatok köre. Falüásatások csontanyagának feldolgozása híján nem ismerjük vidékünkön az egyes állatfajok arányát. Az alföldi falvak leletösszetétele változatos, talán szakosodás felé haladó arányeltéréseket mutat. Közös jellemző a vadállatok alacsony (2—7%) aránya, s a szarvasmarha jelentős súlya (28—35%) a háziállatok között. 149 Sokkal inkább a fogyasztott állathús összetételét, mintsem a tenyésztést tükrözi a Mende—lányvári, XIII. századi lakótorony állatcsontanyaga. Itt is kevés a vadállat (mint a falvakban), mindössze 4 egyed; viszonylag sok a juh (és kecske), 40,15%; a szarvasmarha szokatlanul kevés, a sertéssel egyező (24,24%) arányú. Az 5,30%-ot (ez elég jelentős) képviselő tyúk apró, parlagi fajta. Űj háziszárnyasként a kacsa is megjelenik. Elsősorban sertést vágtak le fiatalon, de eléig magas a fiatal, étkezéshez levágott állatok aránya a kérődzők között is (kb. 20%-uk). 150 Régészeti leleteink többsége az Árpád-korban is a lótartáshoz kapcsolódik. Ilyenek a különböző alakú, tüskés nyúJványú vas-, néha rézsarkantyúk és a kengyelek. 151 A Mende (Pusztaszentistván)—lány vári lakótorony leletei között, első ízben találunk biztosan Árpád-kori (XIII. századi) lópatkókat, 152 Változatos alakjuk és méretük arra utal, hogy készítésük komoly hagyományra támaszkodott. Az állattenyésztés más területeinek egyetlen emléke a Tápiógyörgyén, az Ilike-folyás északi partján feltárt, juhnyíró olló (leltározatlan lelet a CKM-ben). A juhtenyésztésnek és gyapjúnyerésnek ez az alapvető eszköze csupán karcsú formájával tér el a szinte napjainkig használt, karikarugós fogójú ollóktól. Néhány sarkantyútól eltekintve nincsenek régészeti adataink a Tápió mente késő középkori álattenyésztéséről. Eléggé a közelből idézhetjük Nyársapát középkori falu csontleleteit, 15 ? amitől jelentősen talán vidékünk leletei sem térhetnek el. Nyársapáton a vadászott állatok aránya 4,16%. Háziállatok közül a szarvasmarha a legjelentősebb (36,66%); körülbelül azonos a juh-kecske (21,66%) és a sertés (20%); 11,66% a ló, 4,16% a kutya, 2,50% a házimacska aránya. Ez nem mutat jelentős eltérést az Árpád-kori falvakétól. A török uralom időszakában — bizonyára nem előzmények nélkül — a Tápió-vidék falvaiban jelentős állattenyésztés alakult ki. Az állatállomány egy részével, a felhizlalás után, a távolsági kereskedelembe kapcsolódtak be. A XVII. században, a falvak pusztásodása előrehaladtával nyílt, új legelőkön a saját tenyésztés mellett, balkáni állatokat is hizlaltak, majd adtak tovább a piacokon. 154 39
