Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

években önállósodott településeken (Tápiószőlős, Újszilvás) használták a legelterjedtebben a vályogtéglát, a többi faluban csak elvétve alkalmazták. Ilyenkor az építkezés a vályogveréssel kezdődik, amire nyáron, a legmelegebb időkben kerül sor. Rendszerint nem az építők verik ki a szükséges számú vályogtéglát, hanem olyan valaki, akinek nincsen földje és családostul elvállalja. Az 1950-es évek elején ezer darab vályogtéglát 300 forintért vertek ki, egy házhoz pedig 12 ezer kellett. Tízezerből kijött a ház, kétezer kellett az istállónak, ólaknak.

27 Miután a vályogos elvállalta a vályogverést, a gazda kivitt egy szekér töreket az agyagos gödörhöz. A „vállalkozó" ásott egy gödröt, amíg leért a sárga agyagig, azután a töreket és az agyagot vízzel összegyúrta, kapával megvágta, lábával megtaposta, meggyúrta, majd még egyszer összevágta. Az így megdolgozott földet fölhányták egy tragacsra és eltolták a legközelebbi gyepes helyre. Ott lefordították, majd formákba gyúrták, gyömöszölték, aztán a formát fölemelték, s ottmaradt a vályogtégla. Régebben 60 és 45 cm, később 30—35 cm hosszúságú vályogot vertek. A forma belső oldalát időnként meg kellett nedvesíteni, hogy jobban csússzék. Mikor aztán már száradt a vályog a gyepen, valamelyik gyermek megforgatta. Később hármas csoportokba rakták, majd ahogy tovább száradt: hatosokba, végül pedig tizenötösbe. Ezek az emberek egy nyáron (2 hónap alatt) 25—30 ezer darab vályogtéglát is kivertek, keresetük tehát elérhette a tízezer forintot. Közben a gazda beszerezte a ház építéséhez szükséges további anyagokat: 15 gerendát, 20 szarufát, léceket, 500 téglát és 1800 cserepet.

28 Ez akkoriban belekerült mintegy 10 000 forintba. Mire a vályogtégla megszáradt, a krumplit is felszedték a ház helyéről, s jöhettek a mesteremberek. A vályogtéglából épült háznál a főfal (anyafal) 50 cm széles, a közfalak 30 cm-esek. Az alapot általában égetett téglából rakták 3—4 sor magasságban, amire kátránypapír-szigetelés került. Általában 16 sor magasságra rakták a falat, ha pedig feltöltötték a ház földjét, akkor 18 sorra. Az ajtóknak, ablakoknak falazáskor kihagyták a helyét. Amikor felrakták a 16 vagy 18 sor vályogtéglát, akkor elhelyezték a falon a keresztgerendákat, majd a közöttük levő helyet vályogtéglával töltötték ki. A vert falat, a sárfalat és a vályogfalat elkészülése után azonos módszerrel tapasztották. Erre a műveletre az ajtó- és ablaktokok elhelyezése és a fal kiszáradása után került sor, és az asszonyok végezték. A tapasztás két menetben történt. Először „jó erős pévás sárral" lehúzták, majd amikor megszáradt, az asszonyok szedtek lóganajt, bekeverték a sárba s avval simították el.

29 Az agyagot a tapasztás előtt a kút mellett beáztatták, aztán kézzel elmorzsolták a lóganyét, összekeverték az agyaggal, lábbal megtaposták és kézzel összegyúrták. Mikor készen volt a massza, először kézzel feltapasztották a falra, utána pedig simítódeszkával elsimították. Az ablakok és az ajtók sarkait különös gonddal kellett kialakítani. Tapasztáskor az első műveletet nagyolásnak, az utóbbit pedig simításnak nevezték.

30 Tapasztáskor kb. 3 cm vastag sarat hordtak fel a falra. Az első világháború előtt a Tápió menti falvak házainak falát csak meszelték, mégpedig évente többször: húsvétkor, karácsonykor és búcsúkor föltétlenül, de esetenként máskor is. Első alkalommal száradás után meszelték a falat kívül és belül, „csupán a kemence előtti füstöst, és a házmege kamrához, istállóhoz eső részét mázolták agyagos lével, amibe aztán jobbkezük három ujjával függőleges hullámvonalakból álló mintákat húztak".

31 A fehér és az agyaggal „meszelt" rész között tenyérnyi széles piros csíkot húztak, akárcsak a fal 375