Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

döngölt kavicsból, később téglából,

25 az ötvenes évek végétől pedig betonból. A sárfalhoz a megnedvesített földet kapával összevágták, pelyvával, rövid szalmával összekeverték és villával rakták fel. Ehhez nem kellett zsaluzat. A falat három részben húzták fel, az első két menetben 100—120 cm-t raktak, a harmadikban kevesebbet. Közben néhány napot vártak, hogy szikkadjon. Az ötvenes években a sárfalat már szigetelték, kb. 40 cm-re a földtől, kátránypapírral. Mikor elkészült, 2—3 hétig száradt, addigra a sár megkötött és a szalma kiengedte a vizet. Akkor ásóval lefaragták, és még egy ideig szárították. Persze ha közben esett az eső, akkor lassabban száradt a fal. Úgy tűnik, hogy a Tápió mente településein csak kevéssé terjedt el a vályogtégla használata, a sárfalról az 1950-es években mindjárt a téglára tértek át.

26 Ennek talán olyan oka lehetett, hogy a vályogtégla készítésére nyáron a legnagyobb dologidőben kerül sor és a gazdálkodással foglalkozók erre nem értek rá. Még a vidék délkeleti részén levő, s közigazgatásilag csak az ötvenes 23. kép: A konyha külső félajtaja Farmoson saraglya a neve (Ikvai Nándor felvétele) 24. kép: A hagyományos parasztház konyháján levő külső félajtó neve a Tápió mente községeiben. 374