Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

teiről viszonylag jól ismerjük.

117 Vidékünkről viszont az első, pontos adatok csak a késői középkorból származnak, amikor az oklevelekben halastavak is szerepelnek.

118 Ez a halászat már inkább az élelemtermelés része, mintsem egyszerű zsákmányolás. Valamivel kedvezőbb a helyzet, ha a vadászat emlékanyagát tekintjük át, A vadászat szerepe az élelemtermelő közösségek életében alapvetően kettős. Egyrészt a vadállatok húsa színesebbé tehette az étrendet. Másfelől fontos nyersanyagokat (bizonyos bőrök, prémek) csak így lehetett megszerezni. Az évezredeken át fontos nyersanyagnak, a szarvasagancsnak is együk forrása lehetett a vadászat, bár a hullajtott agancs összegyűjtése biztosan gyakoribb volt. A vadászatnak a Tápió menti népek életében betöltött szerepére, első ízben a hatvani kultúra korszakából vannak adataink. Tápiószele—Tűzkövesen, a műveltség telltelepén talált állatcsontoknak 20,26%-a Vadállati eredetű. Közülük 9,81% a szarvascsont (jó része bizonyára agancs), 3,99% vaddisznóé, 2,76% az őstulok, 1,84% pedig őzcsont volt; 1,86% az egyéb (köztük szárnyasok is) vadállatok aránya.

119 Húsáért elsősorban a vaddisznót vadászták, s talán az őstulkot és a szarvast is. Ez a 20% körüli arány — még akkor is, ha a hullajtott szarvasagancs mennyiségét nem ismerjük — a vadászat jelentős szerepére utal, épp egy fejlett gazdálkodású népeseégnél. Későbbi évszázadokban a vadászat gyors csökkenésével kell számolnunk. Ennek mértékéről, a Tápió menti telepfeltárásiok (vatyai kultúra: Mende—Leányvár; kelta telep: Tápiószele—papszögi Tápió-híd; II—

III. század: Farmos—Kása dűlő; XII—

XIII. század: Tápiószőlős—Téglás halom) állatcsont anyagának feldolgozása előtt keveset mondhatunk. Az időszámításunk kezdete előtti évszázadokban, a kelta telepeken már elenyésző a vadászott állatok aránya.

120 Hasonló helyzetet tapasztaltak a pusztaszentistváni (Mende—Lányvár), XIII. századi lakótorony állatcsontleleteinek elemzésekor: a csontanyag 1,67%-a származott vadállatoktól, a kikövetkeztetett egyedeknek is csupán 3%-a volt vadállat.

121 Néhány adat közvetve utal a vadászatra és a szarvasagancsnak, mint nyersanyagnak a fontosságára. Gomba—Várhegy ásatása során Kubinyi Ferepic figyelt fel szarvascsontokra.

122 A tápiószelei szkíta temető egyik sírjában több, nagyobb agancsdarabra bukkantak.

123 Valószínűleg nyersanyagként kerültek agancsdarabok a Tápiószele—papszögi Tápió-hídi, kelta telep I. házába és a III. ház DNy-i fala mellé

124 (11. tábla 2.) is. Áttérve a vadászeszközökre, azzal kell kezdenünk, hogy egy részük (nemcsak a vermek, hanem a csapdák, hurkok sokféle változata) a régészeti leletek között nem is jelentkezhet. De elég kevés a tényleges vadászszerszám is. Kétségtelenül ilyen két, közelebbről ismeretlen lelőhelyű, csont nyílhegy. Egyszerű, hosszú csont szilánkjából faragott és csiszolt, mindkét végén hegyezett nyílhegy (H: 5,4 cm; TBM 68.7.1. — 15. tábla 5.) a középső bronz végéig általánosain használt típus.

125 Elsősorban a korai és középső bronzkorban használhatták' a rövid, négyélű hegyű nyílhegyet,

126 aminek kerek metszetű szára alul be lehetett vágva, de az egyik szárny letörött (H: 6,7 cm; TBM 68.6.1.; 15. tábla 6.). A továbbiakban olyan fegyvereket tárgyalunk, melyek egyúttal vadászeszközök is lehettek. Ilyenek mindenekelőtt a bronz, majd vas nyílhegyek. A bronz nyílhegy igazi tömegtermelése csak a szkíta korban (i. e. VI—

IV. század) következett be. Vidékünkön a Tápiószele—szumráki temetőből több változatukat ismerjük. Háromélűek, többségük szakás, rövid csőszerű köpűvel.

127 Ezek a kisméretű, 2—3 cm-es hegyek — mindegyikük a bronzöntés remeke, 35