Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

hiszen készítésükhöz gondosan illeszkedő négyrészes öntőmintát kellett használni — inkább fegyverek, de apró vadra még megfeleltek (21. tábla 1.). Több évszázadnyi szünet után, a közép avar korszakban (VII. század 3. harmada) találkozunk ismét nyilakkal és — első ízben — íjjal. Tápiószelén előkerült harcos sírjában íj merevítő csontlemezek és háromélű, vas nyílhegyek feküdtek; a Farmos—Kása dűlői közép és késő avar temetőben íjmerevítő csontokat tártunk fel; Szentmártonkátán az íjcsont és nyílhegy mellett tegezszájat díszítő, faragott indás csontlemezt is találtak.

128 A csontos íj természetesen vadászfegyver is, de a tápiószelei nyílhegyek közül legfeljebb a keskeny, karcsú példány (21. tábla 2.) lehetett vadásznyíl hegye (prémes állatra). Sajnos épp a magyar honfoglalók gazdag, változatos alakú harci és vadász nyílhegyei

129 hiányoznak ma még vidékünk régészeti emlékei közül. A másik fegyverfajta, melyet a vadászatban is használhattak a lándzsa volt. Legkorábbi a Mende—lány vári, késő vatyai raktárlelet (i. e. 1300 körüli) 18 cm hosszú, bronz lándzsahegye

130 (20. tábla 4.). Késő bronzkori a tápiószent•mártoni földváron (Hatvani-hegy) talált, tagolt pengéjű bronz lándzsahegy

131 (20. tábla 5.). A vassal már jól bánó szkíta lakosság kétféle lándzsát használt. A nehezebb, hosszabb lándzsához hosszabb (35—40 cm-es), változó alakú hegy (21. tábla 4.) tartozott, a másik típushoz rövidebb, babárlevél alakú hegyet kovácsoltak. A tápiószelei szkíta kori temetőben még egy, egészen kisméretű lándzsahegy (H: 18 cm; TBM 52.135.; 21. tábla 3.), valószínűleg hajítódárda hegye is előkerült.

132 Szintén kétféle, hosszú, keskeny pengéjű és rövidebb, kiszélesedő levél alakú — gyakran díszített — pengéjű lándzsahegyet készítettek a kelta kovácsok is.

133 A farmosi kelta sírok közül a 2. sírból két egyforma hosszú, lapos pengéjű lándzsahegy került elő, a 4. sírból pedig a széles, levél alakú típus egy hosszú példánya

134 (22. tábla 1—2.). A későbbi korokból néhány középkori lándzsahegyet (22. tábla 3—4.) említhetünk,

135 közöttük feltehetően vadászfegyverek is voltak. 2. ÁLLATTARTÁS, ÁLLATTENYÉSZTÉS Az újkőkor, a „neolitikus forradalom" egyik alapvető vívmánya volt néhány fontos állatfaj ; a juh, a kecske, a szarvasmarha és a sertés háziasítása. Melléjük társult a Kárpát-medencei bronzkor kezdete táján a ló. Kiegészítve a régóta emberi környezetben élő kutyával, a viszonylag fiatal háziasítású macskával, s a vidékünkön az avar kortól ismert háziszárnyasokkal, együtt találjuk így a középkor végéig terjedő korszak paraszti gazdálkodására jellemző háziállatokat. A tenyésztett állatokra, pontosabban a lakosság élelmezésében betöltött szerepükre vonatkozó, első adatokat a tápiószelei Tűzkövesen, a hatvani kultúra településén talált állatcsontleletek már idézett elemzése

136 szolgáltatott. Eszerint az összes állatcsont 79, 74% származott háziállatoktól. Legjelentősebb a szarvasmarha aránya 30,98%-kal, majd a juh és/vagy kecske 26,07%, a sertés 13,80%, végül a ló aránya 7,97%. Jellemző a több hasznú állatok magas száma, amit a szarvasmarha esetében — talán már ekkor — az is indokolhat, hogy a hatvani kultúra népességének egyik „exportcikke" lehetett, akár az élő állat, akár kikészített bőre. A ló alacsony aránya azt mindenképpen jelenti, hogy élelemforrásként nem volt jelentős, viszont igavonóként már a m