Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján
néhány különböző méretű és alakú kalapács, fogó, lyukasztó, vágó, szögfejező, s bizonyára használtak lemezvágó ollót is. Az Árpád-korban egészült ki ez a felszerelés a patkolás (körömfaragó, patkóverő kalapács, szegfogó, reszelő) szerszámaival. Műhelyében a kovács többnyire egyedül, legfeljebb egy-két segítővel dolgozhatott. Munkái közé sorolhatjuk a főleg különböző korú sírleletekből ismert csatok, csiholok, kések, árak, tűk zömét, a lótartás eszközeinek 112 (zabIák, egyszerűbb kengyelek, hevedercsatok, középkori sarkantyúk és patkók) többségét. Falusi kovácsok készítették a különböző szögeket, vasalásokat (XIII. századból többféle bútorvasalást ismerünk Tápiógyörgyéről m ), a háztartáshoz szükséges, vaseszközöket. Egyik legfontosabb feladatuk volt a mezőgazdasági eszközök élezése, javítása (25. tábla), részben készítése (pl. sarló, kapa). Minden bizonnyal kovácsoltak és javítottak szerszámokat más mesterségek alkalmi vagy állandó művelői számára (balták, vésők, fúrók, bőrmegmunkáló szerszámok stb.), de csinálhattak egyszerűbb fegyvereket (lándzsahegyek 22. tábla 1., 4.; nyílcsúcsok, fokosok) is. A középkorban az állatgyógyászatban, főleg a lovak sérüléseinek kezelésében is jártasnak kellett lennie a falusi kovácsnak. Társadalmi helyzetükről a vaskorban szinte semmit sem tudunk, pedig nyilván megbecsült tagjai lehettek közösségüknek. Egyes népvándorlás kori népeknél a kovácsok a népből kiemelkedett, rangos emberek. 114 A honfoglaló magyarságnál a szolgáltatásra kötelezett köznép soraiban találjuk a kovácsokat, a középkorban pedig a jobbágyközösségeknek tekintélyes, de csak ritkán vezető tagjai voltak. 115 II. GAZDÁLKODÁS A TÁPIÓ MENTÉN 1. GYŰJTÖGETÉS, VADÁSZAT, HALÁSZAT EMLÉKEI Ha a zsákmányolás Tápió menti emlékeit vesszük számba, egyáltalán nem küszködünk a bőség zavarával. Az ilyen életmódot élt emberek (őskor vége, átmeneti kőkor) emlékei egyelőre ismeretlenek. Az újkőkortól kezdve pedig a zsákmányolás háttérbe szorult az élelemtermeléssel szemben, bár minden régészeti korszakban annak hosszú távon ugyan csökkenő, mégis többé-kevésbé jelentős kiegészítője maradt. Legtöbb kérdőjellel a gyűjtögetés és a halászat témakörében találkozunk. Szerves anyagból készült, sajátos eszközeik, a vesszőből, gyékényből, faháncsból fonott kosarak, a bőrből, textíliából varrott zsákok, valamint a varsák és hálók nyomtalanul elenyésztek. Egykori meglétükre az őskori (főleg új kőkori és rézkori) kerámia egyes edényformái és bizonyos díszítésfajták (tökhéj és háncs vagy gyékény edényeket utánzó formák; kötözést, füleket, fonást utánzó díszítés) közvetlenül utalnak. 116 Másrészt nehezen képzelhető el, hogy a természet által készen tálalt élelmet (vadon termő gyümölcsök, gomba stb.) a Tápió menti emberek egyszerűen veszni hagyták volna. Bizonyára gyógynövényeket is gyűjtöttek, használtak. Ez az alkalmi jellegű gyűjtögetés az élelemtermelésben kevésbé lekötött gyermekek és az öregek feladata lehetett. A halászat viszont, alapvetően férfimunka volt. Különböző korú eszközeit (hálónehezékék ; agancsból, később vasból készített szigonyhegyek; csont-, majd fémhorgok; íj as „halászat" speciális nyílhegyei) a Kárpát-medence más terüle34
