Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

Csontszerszámok, csontművesség A csont olyan nyersanyag, amiben a Tápió mente lakói sohasem szűkölködtek. A vadászott és háziállatok jelentették a „nyersanyagforrást". A széthasított hosszú csontdarabok önmagukban is természetes árak, lyukasztók. Az alkalmasabb, kézbe illőbb darabok (15. tábla 1—4.) hegyét homokkőből való csiszoló- és fenőköveken formálták ki, csiszolták újjá. Hasonló módon készítették a csontvésőket (15. tábla 8—12.). Ezek között sertés(?) állkapocstöredékből alakított szerszámot (15. tábla 9.) is bemutathatunk. Csontszilánkból készültek a bronzkori nyílhegyek (15. tábla 5—6.). A laposra csiszolt, lekerekített végű, bordadarab (15. tábla 13.) simítószerű eszköz, valószínűleg agyagedények készítéséhez, fényezéséhez használták. Ritka szerszám az állkapocstöredékből készített, félkörös bevágásánál és az egyenes törésvonalakon kopott élű eszköz (15. tábla 7.), nyílvessző egyengetésére

80 (gyalulás, csiszolás) szolgálhatott. A másik fontos csontféleséghez, a szarvasagancshoz jórészt a hullajtott agancs összegyűjtésével, s csak kis részben a szarvasvadászattal juthattak. Az agancsból évezredeken át elsősorban szerszám (balta, kapa, kalapács) és szerszámfoglalat (kőbalta, kővéső foglalata) készült, szinte kivétel nélkül nyéllyukas (hiszen átfúrása könnyebb, mint a kőé) megoldásban (16. tábla 1., 4—5.). A bronzkorban, a lótenyésztéssel újfajta agancseszközök terjedtek el, a lószerszámtartozékok: zabla oldaltagok (zablarudak, 16. tábla 2—3.), korbácsvégre való csonthengerek és díszes zárókorongok. Szintén új eszközök a kantárhoz való, lapockacsontból faragott szíj elosztó korongok.

81 A középső bronzkor végén, a késő bronzkor elején a csontszerszámok osztoztak a kőszerszámok sorsában. A földművelés, famegmunkálás, bőrfeldolgozás csonteszközeít is fémszerszámok váltották fel. Ha nem is nélkülözhetetlen munkaeszközök nyersanyagaként, de a csont, agancs továbbra is fontos nyersanyag maradt. Ezután is készítettek belőlük egyszerű eszközöket, pl. a csontkorcsolyákat,

82 vagy — egyre ritkábban — árakat, lyukasztókat.

83 A fémszerszámok elterjedése a csont megmunkálását méginkább megkönnyítette. Ennek következménye lehet, hogy az őskor végén, majd a történeti korokban a Tápió mente leletanyagában is megtalálhatók a különböző rendeltetésű, díszített felületű csontlemezek és díszes csonttárgyak. Legegyszerűbb díszítésfajták közé tartozik a pontkör, amit kettős hegyű (V- vagy U-végű) szerszámot körbeforgatva véstek a csontba. Ilyen díszű lemezeket találtak a tápiószelei, szkíta kori temetőben (17. tábla 1.), kelta telep anyagában Tápiószelén és Farmoson, a szarmata telep egyik gödrében.

84 A pontkör és karcolt vonaldísz kombinációját szintén a tápiószelei, szkíta kori temető leletei közül idézhetjük, ahol vaskés nyelének borításán (17. tábla 2.) és csonthengeren tűnik fel.

85 Egyszerűen készíthetők a különböző, karcolt vonaldíszek is. Közülük mutatósabbak a vonalkákkal kitöltött és dísztelen, három- vagy négyszögletes mezők váltakozásával, sorokba vagy sakktáblaszerűen rendezett minták. így díszített, agancsból faragott hengereket tártak fel néhány szkíta sírban, Tápiószelén.

86 A hengerek nők sírjaiban voltak, akik talán valamilyen szépítőszert (festéket?) tarthattak a mindössze néhány cm magas, eredetileg falappal fenekeit és fedett (?) tubusokban (17. tábla 3—5.). Az eddig említett csonttárgyak elkészítéséhez, díszítéséhez inkább a kézügyességre volt szükség, mint különleges célszerszámra. Más a helyzet a vidé28