Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

künkről csak avar sírokból ismert, csontból esztergált tárgyak készítésével. A Farmos—Kása dűlői avar temetőből előkerült, gömb alakú, korbácsnyélvég és tarsolyzár a férfiak, a tűtartó a nők viseletéhez, felszereléséhez tartozott.

87 Elkészítésükhöz valamilyen egyszerű esztergára, különböző késekre, csiszolókra, simítókra volt szükség, s e szerszámokkal — minden bizonnyal — mesterember dolgozott. Hogy ilyen műhely a Tápió menti avar települések valamelyikén volt-e, nem tudjuk. A leletek közül csak a korbácsnyélvég számít ritkának, így elképzelhető, hogy vidékünkön működött csontesztergáló műhely. Speciális felszerelésű műhelyben készültek a hunok, avarok, magyarok (később a kunok és mongolok) félelmetes hírű íjai. Az íj elkészítésének egyik fázisa volt az íj végek és a markolat merevítő csontlemezekkel

88 való ellátása. Vidékünkre a csontos íjak kereskedelmi úton kerülhettek, mert az általában több embert foglalkoztató műhelyek csak a nagyobb központokban működtek. Végezetül szólnunk kell a szentmártonkátai avar sírlelet díszes csontlemezéről, ami íjcsontok és nyílhegy társaságában került az MNM-be, 1938-ban.

89 A csonkán ránk maradt lemez eredetileg a tegez száját merevítette, díszítette. Vésett inda-palmetta mintájával (17. tábla 6.) az avar kori, csont díszítőművészet egyetlen, Tápió menti emléke. Ha a csont és agancs megmunkálásának az egykori népek életében betöltött szerepét akarjuk jellemezni, ismét hangsúlyozzuk a középső bronzkor végét (i. e. XIV. század vége), mint fordulópontot. Korábban főként munkaeszközök készültek csontból és agancsból, ritka a díszes eszköz vagy dísztárgy. A későbbi évszázadokban egyre inkább előtérbe került a csontnak a használt eszközöket csinosabbá, az emberek tárgyi környezetét színesebbé, esztétikusabbá tevő szerepe. Tegyük hozzá: igazán kvalitásos csonttárgy a Tápió mentén eddig még nem került napvilágra. A szövés, fonás Tápió menti emlékeinek számbavétele, sajnos, nem nagy feladat. A rendelkezésünkre álló tárgyi anyag elég szegényes, egyoldalú. Szinte kizárólag a fonálkészítéssel kapcsolatos. A neolitikus forradalom vívmányai közé tartozott a len, később a kender termesztése, a rostok kikészítése, a textíliák előállítása. Maga a fonalkészítés, a szövés a régészeti korszakokban is a nők nélkülözhetetlen, házi munkája volt. A régészeti leleteink döntő többsége a fonalkészítéssel kapcsolatos egyik eszköz, az orsóra való agyagnehezék, az orsógomb és orsókarika. Használták, alkalmazták minden régészeti korszakban az újkőkortól a középkorig, változó méretben, hol elnagyolt, hol aprólékosan gondos kidolgozásban. Temetőkben a női sírok egyik megbízható jelzője. Az őskori orsógombjaink általában lapított gömb vagy lekerekített élű, kettős csonka kúp alakúak. A bronzkori, hatvani kultúra népe viszont előszeretettel használt edényoldalból kifaragott és edényfenék átfúrásával kialakított orsókarikákat. Gomba—Várhegyről mutatunk be egy ilyen sorozatot (18. tábla 1—3., 5.), amiben igen nagy méretű, félig átfúrt és csak kifaragott orsókarikák vannak. (A legkisebb darab csak hasonlít az orsókarikához, valójában agyag kocsimodell kereke volt: 18. tábla 4.) Kedvelték az edénytöredékből faragott orsókarikát a kelta és a késő szarmata asszonyok, de nem ritka az Árpádkorban sem. 29