Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

kát) kaszáltak. A munka kezdete a határtiprással indult. A terület szélein kitűzött ágak irányában, egyenes vonalban (feltűrt gatyaszárral) taposták végig a határt, hogy a szomszédét véletlenül el ne kaszálják. Egy nap átlagosan 1 kisholdnyi területet (1200 öl) kaszált le egy ember. Ez a teljesítmény területmértékként vidékünkön nem használt („embervágó").

232 A kaszálás is egyike a kollektív munkának. Egymásnak összesegítve dolgoztak. 3—5 cimbora folyamatosan (de együtt) vágta le egymás rétjét, még a suhintásokat is együtt végezve, szép ritmusban. Azt tartották, hogy a magyarokat arról lehetett felismerni, hogy egyszerre vágnak, a szlovákok, németek összevissza .. . A széna 4—5 napig száradt renden (az időjárástól függően). Ha vékony volt a termés, nem is forgatták meg. A vastag rendeket, vagy hűvös, esős időben megforgatták favillával a szénát 3—4 nappal a kaszálás után (71. kép). Hosszan haladtak a rendek mellett és átfordították a félszáraz füvet a másik oldalára. Ezt a műveletet nevezték forgatásnak. A bővebben termő lucerna és különösen a lóhereszénánál ez a munka rendszeressé, sőt vastag rendek esetén 2, néha 3 alkalommal is ismételt gyakorlattá vált. A megszáradt takarmányt — családi, több esetben rokoni segítséggel — gyűjtötték össze. A gyűjtés mindig sietős munka volt, mert az esetleges eső elől kellett biztonságba helyezni a termést. Először kis kupacokba dobálták, vagy hengerítették a szénát mintegy 20—30, majd ellenkező irányból ugyanilyen távolságból. Ezeket a hajtásokat a terület (vagy az aznapi munka) végeztével a rét (föld) közepén petrencékbe rakták.

233 így már nem nagy kárt tett benne az eső. Ha nagy szél volt várható, a petrencékbe fagallyakat tűztek, hogy a szétdőléstől védjék. Ahogy „leültek", megülepedtek a petrencék, igyekeztek mielőbb hazahordani a takarmányt. Egy-egy szekérre 10—12 petrencét (kb. 7—8 q) is felraktak. A réteket korábban nem gereblyézték, amíg az állat járta. A legelő állatok felélték az elhullott szálakat is. A bőgő, a széles széna- és tarlógereblye, a kaszás aratással együtt terjedt el (74. kép). Nagygazdák, vagy a munkára jobban ügyelők külön szénának való bőgőt is csináltak sűrűbb és hosszabb foggal. A szénahordó szekér felszerelése, a széna felrakása nagyjából egyező a kevés gabonánál leírtakkal. Hogy a rakomány szét ne csússzon, a sarkokon nagy csomó szénát kettéhajtva szarvakat hajtották és azokat „fogatták le" a szekér belsejébe rakott szénacsomókkal. A megrakott, kötelekkel keresztirányban lekötözött szénásszekeret hosszú nyelű kisgereblyével körülgereblyézték. Szégyen volt hulló, szemetelő szénásszekérrel végighajtani a falu utcáin. A szekér rakodása és a teljes szénamunka favillával történt. Széles fogaival jól felölelte, de ugyanakkor könnyedén elengedte a takarmányt. A vasvilla a földben járt mindjárt és bele gabalyodott a takarmány, felét visszahúzta a felemelt szénának. Ha az aratás nem sürgetett, már azt megelőzően hazahordták a szénát. Szekerek sora billegett, porzott a határban és az utcákon. A szénamunkák végeztét a rétszabadítás is sürgette. A Szent György óta kinn legelő jószág a legelőket már kopárra rágta. Várták az új területet a pásztorok és a jószág is. Л zéna nem maradhatott petrencékben, mert széthányta volna a legelésző Jószág. A házaknál a boglyák, szénáskazlak helye az udvarnak az istállóhoz viszonylag közel eső szélén volt mindig. Csak a szűk határú falvakban került rakodókertbe, vagy külön ólaskertbe (Üri). A kazalrakás művészei a szénánál is remekeltek. A szalmához hasonlóan a szénakazal takarossága is a gazda dí273