Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

úgy, hogy a hátul menő a feje fölé emelte a rudakat. Fönn egy kazalos igazította el a szalmát. Szerencsére a rozsot csépelték először és annak rengeteg szalmáját könnyebb volt az alacsony kazalajha hordani. Búzával tetejezték be, mert ha volt árpa és zab, annak szalmája — mivel takarmány volt — külön kazalba ment. A kész kazal formás, alulról szélesedő, félmagasságban tetőformán csúcsosodó, szarvakkal kirakott végű tetszetős (56/a. kép) volt. A jó kazalrakót mindenhova hívták, becsülete volt a faluban. Ha félre sikerült a kazal, a gazdamásnap megigazíttatta. Szégyen volt a rendetlenség a parasztudvaron. A hagyomány meghatározott rendet írt elő és ehhez tartották is magukat még ilyen dolgokban is. A kész kazal tetejére hosszú drótokkal erősített téglákat, fahasábokat tettek, hogy a szél meg ne bontsa, be ne ázzon. A cséplés után első volt „igasságot tenni". Kimérték mindenkinek a járandóságát és talicskán vagy szekéren hordták is széjjel. Cséplőrész, aratórész, a kovács, a kántor, a pap, a harangozó, a borbély kommenciója, a csőszök járandósága, a pásztorok fizetsége jószágonként mind kiszámolásra került. Dolgozott ilyenkor a mérő, meg a csapd, а véka és а merőlapát. Csak ezután tudta meg a gazda — ha nem volt előlegbe kért kölcsöne —, hogy mennyi gabonája is maradt, mi kell abból vetőre, élelemre és mehet-e belőle piacra; lesz-e belőle csizma, ruha, edény az asszonynak . .. 69. kép. Ló szügyhámban, kantárral, szájkosárral (Tápióbicske, 18 016.) 260