Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

rendbe tették estig. Rendszerint sötétben hordták már össze a kévéket. Ha ború volt mindenki futott menteni: gyorsan kötözni, összedobálni, ne ázzon meg a gabona. Ha megázott, a fenéikére verték a kévéket, kiállogatták és így szikkadt. Utána rakták keresztekbe. Délben, ha szükséges volt, kiaszát kalapáltak, hűvös fa alatt vagy a felállított kévék árnyékában (32—38. kép). Az, uradalmi aratóiknál a munkát meglátogató uraságot vagy i'ntézőt az első alkalommal valamelyik szemfüles kettőző egy szalmakötéllel

1 a derekán körülkötötte. Kapott 10 pengőt. A 'kötés azért volt, hogy az aratás megkezdődött és az a gazda dísze.

194 A kaszás után a kettőző többnyire kampós fával vagy sarlóval szedte a markot a lábon álló gabo,na mellől, a kaszás felé hátrálva. A faikampó volt az elterjedtebb számtalan elnevezéssel: gamó, kampó mindenütt isimért, de bratyogó (Tápiószele), vartyogó (Tápiószenitmárton), vatyogó (Tápiólszele), kuka (Tápióság), kamuka (Űjiszász)

195 Jó horgas, sima gyümölcsfa volt a legjofob erre a célra (38. kép). Minden második rendnél rakták kévéket. Az első rendnél a kötélbe egy markot rakott, majd a másodiknál újabbat rakott le és így lett bekötve. Ahogy ideje volt, kötelet csinált, de ugyanígy kötelet csinált a kötöző is, ha nem volt mit kötlni. A kévéket az öreg adatközlőink korában még kéve'kötőfával kötötték be. Egyik végén hegyes, finoman simára dolgom zott pálca volt, felső végébe madzag volt kötve egy lyukon keresztül, hogy a csuklóra lehessen tenni vagy szerszámra akasztani. Kötőfa, kötőpálea volt a neve (27/b., 36., 38. kép).

196 Az uradalmakban mem használták. Űj,gzászon nem is ismerik a kötőfát.

197 A bekötött kévéket a föld közepére történt

1 összehordás után rakták keresztékbe (XVIII. században is ez az elnevezés él), ill. csomókba (szlov. hrabke). A csomó megnevezés lett általános a századforduló óta, ahogy ezt sikerült kinyomozni. Míg az összerakás történt, a kettőző a bőgővel gereblyélt (szlov. velkie hrable). 160—200 om széles, 11 cm-es fogtávolságú, félsukos fogú szerszám. A kaszás-kévés aratásmód szerszáma (37., 74. kép). A kasza és főleg a csapó sok kalászt széthullatott, össze kellett szedini. Ezt tette a gereblye. Előbb hurkába (Tápióságon kóbász) húzták össze a kaparékot, amit aztán kézzel (öllel) összeszedtek és a csomók alá tették, esetleg külön kaparékcsomót csináltak, saját csavart kötelibe bekötve. A csomóban az alsó kéve neve volt a tolvajkíve (farkaskíve — Szentmártonkáta). Az oldalsók neve vállkíve. A legfelső volt a pap (szlov. knaz), alatta a kántor (Tápióság). Az öregek Tápiógyörgyén 10, Űriban 13, másutt 14 kévét (szlov. snop) raktak egy csomóba. Utóbb a két háború közt 17 és főleg 18 kévés csomó terjedt el. A részes aratók terjesztették el. A földeken 3—4 csomó ment egymás végébe. Aztán szünet következett és ismét csomók. Jó terméskor egybe is érték, sőt olyan is előfordult, hogy mellé is raktak.

198 A csomó felső kévéjét, a papot hozzákötözték a lábkévékhez, hogy a vihar szét ne dobálja a rakást. Egy jó aratópár (vagy hármas) egy nap 35—40 csomót (500—550 kéve) is rendbe tett. Az aratók ruházata az öregeknél bő gatya, kieresztett bő ujjú kötős ing, fekete öreg kalap és bocskor volt. Csak aratáskor hordták a bocskort. Aratás előtti vásárok tele voltak bocskorral. Nem szúrt fel benne a talló, ugyanakkor szellős volt. Az asszonyok merészebbje mezítláb járt, de többnyire ők is bocskorban. Vékony szoknya, ujjas blúz (vagy nyárika) és a fejen vékony hátra kötött 247