Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

ben abbahagyták, amikor is kiderült, hogy nem hogy segít rajta, hanem elveszi tőle az erőt, a gyökereit növeszti. Ujabban, hogy gépkapa is van, háromszor is kapálnak. A répánál, máknál az első mimika az eggyelés (83. kép) volt, amikor a sűrűn kelt vetést tenyérnyire kiritkították. A többi kertbéli növény is 2—3 kapálást kapott. A rendszeresen művelt, nem elhanyagolt földön könnyű volt kapálni. Ha köztes is volt a főnövényben, akkor a tapasztaltabb kapás vitte a köztes sort (pl. mák, napraforgó stb.), vigyázva hogy kellő sűrűséggel maradjanak meg a növények. A kapálás hajnali 4 órakor kezdődött. Vitték magukkal az ételüket és italukat is, a hátukra a hamvasba kötve. A kapát a hónuk alá szorították, a korsót a szabad kezében vitte (59. kép). Ha a mezőn közelben volt jó vizű kút, a korsót ott töltötték csak meg, A vizet a mezőn bőikor alá rakták, félig a földbe ásva a cserépkorsót, hogy hűvös maradjon a vize. Ha nem volt árnyék, ruhákkal vastagon betakargatták. Az ételt biztos helyre rakták (fára akasztották, hamvasba jól becsavarták), hogy állat hozzá ne férjen, hangya se járja. Ha az ember ment munkára, szőrtarisznyaha (28. kép) készítették neki ételt, каЪакЪа az italt. Az asszony mindig hamvasba, utóbb fonott kaskába rakodott és cserépfeorsdban volt az itala. Aratáskor, meg ha közösen ettek, az asszonyok dolga volt az élelem, gyerekeké a víz. Reggelire tejfélét, kenyeret, a férfiak szalonnát, hagymát ettek. Ebédre gyümölcs, tejféle, szalonna, hagymával, aludtej, füstöltféleség, ami volt. Vacsora otthon: valamilyen főtt tészta, főzelék, káposzta, mikor mire jutott idő. Húsos étel főleg csak ünnepen volt. A kapálás nehéz munkájához igyekezett mindeníki a kezéhez szokott, jó éles szerszámot szerezni. Nem is szívesen kölcsönözitek a szerszámokat, még családon belül sem. A kapákat a férfiember tartotta rendben. Ékelte, ha meglazult, megkalapálta ha életlen volt. Munka előtt, hogy jól álljon a nyele, vízben áztatták. A mezőn is loccsantottak a kapa fejére vizet. Ha egyszer megmozdult, már nehéz volt szilárdan rögzíteni utólag. Ha többen is kapáltak, monogramot, jelet is vágtak a kapába, hogy össze ne cseréljék, a vitát elkerüljék. A régi kapák (szlov. raotyka) gömbölyű vállú, kerek aljúak voltak („egri kapa"). Mindenhez ezt használták. Emlékezetből rekonstruáltuk formáját, több falu adatközlője nyomán. Dohánkapa volt a neve. Szögletes volt а корще, jó erős nádja volt (78/1. kép).

166 Az újabbak egyenes vállúak, kerek köpűjük van és hegyesek („lapos kapa") vagy félgömbölyűek („esztergomi kapa"), vagy gömbölyű vállú, hegyes végűek („váci kapa"). Erősebb munkára találkozunk gömbölyű köpűjű, gömbölyű vállú, lapos élű („gömöri típusú") kapákkal is. A tápiószelei homokon gömbölyű köpűvel készített, egyenes vállú és oldalú, kissé ívelt élű kapát láttunk. A felsorolt típusokat egy sematikus rajzon mutatjuk be (78. kép), és a fellelteikről további képeköt is közlünk (79— 85. kép).

167 Az első háború óta csak a hegyes, nagy fejű kapákat lehetett kapni a boltban, meg a vásárokon. Ezzel dolgozták meg a kukoricát, krumplit, szőlőt, mindent. Az apróbb vét emé nyékhez elkopott öreg kapákat használtak, amit a kováccsal 'kisebbre vágattak. Kis hegyes kapák voltak rendszerint. A kertekben, ha kemény volt a föld, a kerek vállú, lapos élű, erős kapákkal verték fel a földet („gömöri típus", 84. kép). A könnyű földbe kerék aljú kapák jártak, a kötöttebbe a hegyesek. A szőlő, répa, kerti föld könnyű kapálására a 30nas években divatba jöt237