Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században
dézsma (Mende, Nagykáta, Pánd és Tápiósáp), az urbáriális vallomásokban 9 falu említi szőlejét és gyümölcsösét. Lássunk néhány részletet a XVIII. századi vallomásokból: Tápiósápon — „Szőlőhegyünk határunkban lévén, azon nagyobb részein az la köss oknak szőlőcskéjek vagyon és azokban jó quali'tású bor teremvén, magunkat segéltyük." Kókán — „Nevezetes szőllő hegyünk vagyon, és azon jó boraink, gyümölcseink is bőven teremnek." Szentlőrimckátán — „ ... szellőnknek termését vékony kapálásunkhoz képest tapasztallyuk .. ,". 149 Tápiószecsőn azt említik, hogy nem csupán a telkeseknek, de a gyalogoknak is van szőleje. Míg Tápióbicskén csak „ ... пгё'щеИуéknek közülünk szollei vannak". 150 A századfordulón (1895), a filoxérapusztítás után is jelentős a szőlő. A korábbi híres bortermő helyeken, ahol bordézstma is volt, csappant meg a szőlő területe, nyilván a filoxérapusztítás okozta kedvetlenség miatt. De változatlanul nagymértékű a szőlő Kókán, amit Nagykáta, és e téren előretört Tápióbicske területe haladja meg. Tápiószelén tudatos, tervszerű nagyüzemi szőlőket kell értenünk a magas statisztikai adatokon (1. V. táblázat). 151 Az egyes falvak szőleje egy helyen volt és van részben ma is, a határon belül. Néhány község a szomszéd határba jár szőlőjébe (Tápiógyörgye). De Tápióbicske határa is otthont adott több falu szőlősgazdájának (Pánd, Tápiószentmárton). Másutt megmaradt az eredeti helyén a szőlő. Menden pl. a Faizás, Hustyiri\a, Forrás, Telki, Ottfarkasd dűlőkben volt szőlő. A szőlők pasztákra (sorokra) voltak osztva és eszerint osztottak, használták. A fertálos kapott 14 pasztát, az egésztelkes 56 sor szőlőt művelhetett. 152 Ez a rend, az első háborúig már felborult. Adták-vették a pasztákat, kinek hogy volt kedve dolgozni benne. Sima vesszőt ültettek a szőlőültető karóval (fúróval, 16/a kép). A szőlőt emberemlékezet óta nem karózták. A karózás divatja csak a filoxéra után az olytott szőlővel jött. ősszel a nagy fejű kapával befedték, tavasszal pedig hosszú nyelű és hosszú hegyű nyitókapával nyitották (82. kép). A szőlőt többnyire kétszer kapálták. Ha nagy volt a hajtása, kötötték. Régebben sással, később kukoricahajból csomózott kötözővel, a swstj/ával. 153 Permetezés az öregek idejében n<em nagyon volt. Kékkő és mész keveréke, ezzel permeteztek talán kétszer, háromszor. Egy vödörből söprűvel fröcskölték. A háti rángatós permetezők az első háború körül jöttek, nem soknak volt ilyen. A nagyobb gazdák szőleiben szőlőkunyhók is voltak (17. kép). Az egyszerűbbek földbe mélyített kis helyiségek (18., 19/b kép). A módosabbak (ez volt a több) már a szőlő és a bor kezelésére is alkalmas fennálló, vályogfalú, zsúppal fedett épületek vagy épített pincék 1 (19/a kép) voltak. Itt volt a bor egész éven át. Akkor még nem volt baj a biztonsággal, jó csőszök voltak. A kunyhókban rendszerint volt egy szalma prices, néhány más bútordarab is, a k'inntartózkodás kényelmesebbé tétélére. Jórészt fehér bort adó szőlők voltak: mézpsfehér, szlanka, kecskediöcsű,, gohér, sárfehér fajtákat emlegetnek. A vödörbe, edényekbe szedett szőlőt puttycmyban hordták a kunyhó előtti félfenekű hordóba. Ott összetörték a szemeket és borszűrő kas segítségével lecsurgatták a mustot. A maradékot iaposózsttkban (a kádban mezítláb) kitaposták. A visszamaradt törkölyt összegyűjtve erjesztették pálinkának. A szőlőprések emlékezet óta használatosak (középorsós faprések). Csak nagygazdáknak volt présük. A századfordulótól egyre több lett, hogy ebből is pénzt szerezhessenek, több bort nyerjenek. 154 223
