Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században
Tiszta búzát csak keveset őröltek. A legjobb lisztből, a nullás lisztből volt a rétes, a többiből a kalács készült. A malmok csak parasztosra őröltek (tulajdonképpen csak daráltak), és odahaza az asszonyok szitálták többfajta szitán át a lisztet. A kenyér tiszta rozs, vagy kétszeres lisztje után csak a két háború között terjedt el a tiszta búza is. Módosabb nagygazdáknál ettek hófehér kenyeret vagy jó terméskor, ha bővebben maradt. A szegények kenyere a legutóbbi időkig a rozs maradt. Az árpa nagyon régi gabonafajta, de mindig csak takarmánynak szolgált. A II. táblázatban felsorolt dézsmák mindegyikében szerepel a maga nevén vagy ,,tavaszi"-ként. Állati takarmánynak kiváló volt a szem és a szalma egyaránt. A kukorica elterjedéséig árpán hízott a jószág. Tulajdonképpan a bővebben termő, sokoldalúan hasznosítható kukorica szorította háttérbe, de mindvégig termesztik. Csak tavaszi árpát (szlov. jacmen) termeltek és bő terméskor (és ha kellett a pénz valamire) el is adtak belőle. Sörnek vették a kereskedők. Őszi árpával csak a két háború között kezdtek foglalkozni. Bővebb termő, nagy szemű volt, de sokszor elfagyott a tél folyamán, ha vékony volt vagy nem is volt hótakaró. A szalmája sem volt olyan jó takarmánynak, ke^ ményebb volt mint emezé. Inkább csak ajjadzónak használták. Tápióságon Bartucz Illés hallotta az öregektől, hogy elég sokszor ettek árpakását. Megvizezték a magot, majd mozsárba téve „megnagyóták" (hántották), végül rostán átdörzsölték és akkor lejött az árpa haja. Ebből készült az árpakása. Ilyet tettek disznóöléskor hurkába is. Űriban a földéhség, a pénzgyűjtés miatt ettek árpakenyeret jó néhány családban a két háború között. Hogy egy darab földdel többet lehessen venni, a búza mind a piacra ment. Feltörte az ínyüket az árpa kemény haja, nagyon rossz kenyér volt belőle. A legutóbbi 50 esztendőben alig termeltek már zabot ezen а tájon. Csodálkozva látjuk, hogy a dézsma közt a II. 'táblázatban szinte minden falunál szerepel a zab. Nem gondolhatunk másra, mint a közlekedés egyedüli lehetőségét, a nyomtatás állatját, a szárazmalom hajtóját jelentő, elég szép számú ló indokolta a rendszeres termesztést. (A lóállományhoz к I. táblázat és a VI. táblázat adatait.) Nyilvánvalónak tűnik, hogy a bővebben és biztosabban termő kukorica, a vetett takarmányok (lóhere, lucerna) termesztése szorította ki a zabot. Csak a fürtös magyar zabot (szlov. ovos) ismerték. Leginkább bükkönynyel keverve, zöldtakarmányként érés 1 előtt lekaszálva volt található a két háború között. A kapások rendszeres szántóföldi méretű termesztése és vetésforgóba illesztése legkorábban a tagosítást követő évekre tehető. Addig a hagyományos művelési kötöttségek nem tették lehetővé termesztésüket. Nem volt helyük a nyomások közt. Az urbáriális vallomásokból nyomon követhető jelentkezésük és térhódításuk. Hasznosságukat, termesztési előnyüket (különösen a kukoricánál) már idejekorán felismerték. Előbb a kukorica, majd a krumpli kerül be a szántóföldi termesztésbe. A kukorica térhódítása óriási. Tulajdonképpen ez az a növény, amely a hagyományos parasztgazdaságot a legnagyobb mértékben átformálta. 1 ' 28 A kétes háromnyomásos rendszer idején, ahol csak lehetett, már termesztették. Tápiógyörgyén, Sápon és Szentmártonban már dézsmát is kellett szolgáltatni belőle 1768-ban. Tápiósápon 1/2 pozsonyi mérő földje volt ekkor már kukoricavetésre minden jobbágynak (vö. II. táblázat). Tápiósülyben írták: „Vannak házunk follyásában edgyik felén helységünknek kukoricza és káposzta alá való földecskéink, melyekben ha gabona vettetnék, fél p. mérő vetés belléjek 211
