Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

A nyomásban őszi-tavaszi gabona váltogatta egymást. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy az egy nyomáson belüli egy kézen levő darabszám egykor más-más gabona helyét jelölte. Azaz a két nyomásnál az éppen művelt területen kellett megtermelni mindenkinek a búzát, a rozsot, az árpát, a zabot, nyilván elkülönítve. A három nyomásnál már elválik az őszi és tavaszi, hiszen az ugarba őszi, majd a következő évben tavaszi ikerül és úgy marad ugarnak. Csak a mellékföldékre, kertvégekre, bérelt pusztákra, uraság engedelméből feltört rétekre stb. kerülhetett az új növény, egyáltalán az összes többi növény. Az igavonó a rét szénája mellett a tavaszi gabona szalmáján telelt; nyáron ló, marha legelt (legtöbbször éjjel evett). A jelentősebb termékváltás tulajdonképpen a korszerűbb eszközökkel, továbbá a nyomásrendszer felbomlásával jelentkezett együtt, időben és térben elnyúló folyamatként. Tehát a századfordulót megelőző és követő évtizedek (az egy kézen maradt földterület mértéke szerint és függvényében) tüntetik el a hagyományos paraszti gazdálkodás évszázadait és lép a helyükbe a piac törvényei szerint formálódó kapitalista jellegű paraszti árutermelő birtok.

119 Visszaemlékezőink zömmel a két háború (közötti gazdálkodás és vetésszerkezet rendjét rajzolták elénk. Ennek alapján azt állapítottuk meg, hogy a kisparaszti birtok 2/3 részén kalászos, 3/6-án volt egyéb vetemény (kapások) és a maradék 3/6 részén takarmány volt. Ez az arány elsősorban a kukorica javára billent az 1935 körüli évektől és tart máig. Ez már azt jelentette, hogy a földterület felén volt kalászos (az összes kalászos) ; negyedén kukoricát termeltek és a maradék negyed jutott a többi (sokfajta kapás, takarmány) növénynek. A kukoricatermelés ilyen irányú megnövekedését az állattartási kedv, a „továbbhasznosított" értéktermelés magyarázza. A szemet nem adták el,, hanem feletették. A takarmánynövények túlsúlya először a nyugati falvainkban jelentkezett. Míg a homokosabb, sík terű keleti falvakban továbbra is jelentősebb a gabonatermesztés. A paraszti világban ismert szemlélődő, megfontolt -megfigyelés, a többszöri megtapasztalás indította el egy-egy gazdánál a változást, amit visszavisszavetett a piac rapszodikusan jelentkező csődje. A nagybirtokok munkáját megfigyelték, de annak nagyüzemi, gépesített termeléséből alig hasznosítottak valamit. A nagygazdák, a kísérletező kedvű vállalkozók hozták az igazi újításokat, a naptárak, újságok szakközlései, saját országjárásuk (lovakért vásárba 100 km-re is elmentek) alapján. A megfigyeléseket esti tanyázgatásokkor, vasárnapi tempiomozás és kocsmázás alkalmaival vitatták meg, fogadták el vagy vetették el. Peregi Tóth István mondja: „Megpróbáltam az első háború előtt — anynyira dicsérték —, hogy én is vetek répát. Nem sikerült. Annak kétakkora mélyen kellett volna szántani, de a faeke nem bírta, se a jószág. Hát ráfizettem,,, nem vétettem többet répát, vetettem kukoricát, megadta az is. Nem sajnáltuk a fáradságot, de ha nem volt meg hozzá az embernek a móggya, semmire se ment." A termékszerkezet változásainak főbb tendenciái áttekintése után számba vesszük a legfontosabb növényeket. Ezek közül is elsőnek a búzát (szlov. zito). Mindenütt termesztették, mégis inkább a kötött talajok növénye'. A dézsmajegyzékékben is a búza szerepel az első helyen.

120 Búza volt az érték, ebben számoltak papnak, kovácsnak, kántornak, harangozónak, borbélynak, mindenkinek. A kocsmáros is csak (lopott) búzáért adott italt a legényeknek. Tiszta 207