Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

jó járó legyen. Az eke farészeit is a vásáron vették és a kovács rakta, igazította össze. Vigyázni kellett a hajlásszögekre. Rosszul beállított csálé eke sohasem járt és dolgozott jól. A taliga is fejlődött: tartósabb kerekei lettek. Még sokáig fatengelyes, de a szekérhez hasonlóan sok küllős. A küllők végén vasí'áf fut, ami évtizedekig hiba nélkül szolgál. Módosabb gazdáknál talpfás taligakerekek és vastenigelyes taliga kerül az eke elé, amit már a kollár (bognár) csinál. Ujabb módosulás a taligán, hogy a rúdnál (itt már vezérrúd) a koszorúvas (állító) már vasból készül és bele járó vasszöggel állítják a szántás szélességét vele. A rúd végére is vashorog kerül és ebbe akasztják a tézslát, illetve a lovaknál a kisefát vagy bókonyt. A változatlanul fából való vánkosra a lovasgazdáknál egy gyeplőtartó villa is kerül, hogy a gyeplő ne keveredjen az ekébe, vagy a kereke'k alá szántás közben. A kerekek elnevezése változatlanul tallós, illetve borozdás. A gerendelyt és a taligát most már vasgúzs vagy ekelánc köti össze. A szántás mélysége változatlanul a gerendelyen található lyukakkal szabályozható a leírt módon. A szabályozó szeg neve ragasztószeg lett.

97 A szántás mélységét még a csúszó és a gerendelyvéget összekötő farsróffal is szabályozták. (Ez állította be — helyesebben rögzítette — az ekenád és vas, valamint a gerendely szögét.) Az első háború idején, a két háború között elterjedt vasekék sok előnyük miatt lettek gyorsan általánossá. Könnyebb járásúak, cserélhető alkatrészekkel ellátottak, pontosabbak, olcsóbbak és javíthatóbbak voltak elődeiknél. Ráadásul mindenféle hirdetési akcióval részletre és terményért is adták őket. Bevezetésükkel szinte végleg kiszorul az ökör a talaj művelésből. Néhány nagygazdánál (kettes, hármas ekékhez) és uradalmaknál marad meg az ökör. Ezt a folyamatot olvashatjuk ki a vonó állatok számarányát mutató VI. táblázatból. Az 1895-ben még túlsúlyban levő (jelentős számban még magyarfajta) ökör 1911-re felére, 1935-re még minimálisabbra (néhány százról — néhány tízre) csökken. Ennek arányában nő a lóállomány (kanca, herélt, VI. táblázat). Külön érdekes, hogy egy-két községben (így pl. Kókán, Pándon, Tápióságon, Új szászon nem csökkent, sőt nőtt 1895—1911 között az ökrök száma. Ezt az uradalmak nagy számával, továbbá a hagyományhoz való ragaszkodással, a kötöttebb talajon végzett munkával magyarázhatjuk ebben az átmeneti időszakban. 1935-re már itt is az átlaghoz „igazodik" a vonóerő-változás. Az; ekét a szántáshoz szinte mindenütt szekéren vitték ki, a többi szerszámmal, állatnak, embernek való élelemmel együtt. Akinek közel volt a földje vagy akik tanyán laktak, V alakú fát raktak az ekefej alá és ezzel az ekelóval vontatták ki a földre az ekét (Tápiószentmárton).

98 Az ekevasat a kovács élezte, előre meghatározott fizetség fejében. Minden más munkáért azonnal fizettek (patkolás, ráfhúzás, javítás), de az elkevasélezés „kommencióba" ment. Átlag 2 kg búza járt a kovácsnak holdanként évente, a vas élezéséért. A vasakba jeleket ütött a kovács (csillag, kereszt, háromszög, X, V alak) vagy monogramot, hogy össze ne keveredj ének az egyforma, élezésre összehordott ekevasak. A szántás a termelés legfontosabb művelete. A termővé tételen túl, a termést rontó gyom elleni küzdelem is volt egyidejűleg. Különösen fontos volt ez az ugaroló nyomásrendszerekben, amikor az ugarral minden második, később minden harmadik évben természetszerűen kapott lábra a gyom, hiszen fél évig legelő volt. A talaj-előkészítésre, a szántás módjaira szintén számtalan jó adatot nyújt az urbáriális vallomás. Legtöbbnyire az uraságnak teljesítendő robotról esik 198