Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén

a magyar üllőnél a kalapács élével verték a kaszát. A két kalapálási mód között abban is különbség volt, hogy a német üllőn a kasza hegyénél kezdték a kalapálást, míg a magyar üllőn a kasza sarkánál. Ha a hegyénél kezdték az él kialakítását, akkor lefelé fordították a kaszát, tehát a háta volt felül, míg a másik eljárás során a lapja volt felül, úgy, ahogyan a kaszára is felerősítették. A jól kikalapált kaszával feleannyi energia kellett a fű levágásához. Ezért is követelt nagy figyelmet a szerszám felkészítése a munkára. A gyakori fenéssel jól karban lehetett tartani a kasza élét. Azt tartották, hogy a harmatos, nedves füvet könnyű vágni. Később, mikor felszárad, sokkal nehezebben megy a munka, a kasza könnyebben elcsúszik, nem is fog olyan jól. Ezért is kezdték a fűkaszálást még szinte sötét hajnalon. Egy ember egy egész nap alatt — a fű minőségétől és mennyiségétől függően — kb. ezer ölet tudott levágni. Ritka alkalom volt, hogy egy kis magyar holddal végzett valaki, s ennek híre is ment a faluban. Általában az volt a. jellemző, hogy ha valaki magának kaszált, nem hajtotta úgy magát, akkor 700—800 ölet volt képes egy nap alatt lekaszálni. A családi öröklések következtében a Tápió mentén nagyon elaprózódtak a rétek. Űriban a Nagyréten egy fertály után 4—5 rend széles kaszáló volt. A Kisrét négyrendnyi széles volt, de ezek a dűlők rövidebbek voltak. Általában az állapítható meg, hogy kevés gazdának volt egy helyen több három rendnél, de Sülysápon még másfél rend szélességű kaszálók is voltak. A rétet mindig a parcella hosszában vágták. A mezsgyét a föld sarkára ültetett fűzfabokrok jelezték. Kaszálás előtt a szomszédok kimentek és együtt kijelölték a mezsgyét. Ügy mondották, hogy kihantolták a kaszálót. 30—40 lépésre csináltak egy kis földkupacot ásóval. Ebbe a hantba rekettyebokrot ültettek. A hantok mentén végigment az ember, kitaposta a mesgyét. Kókán úgy mondják, hogy az ember ment a mezsgyén, húzta maga után a kaszáját, kinyomozta a szélét, „ahhó köllött a füvet kivágni". Pándon úgy mondják, hogy „ki vót hancsikolva mindenkinek a réttye". A hancsíkot ásóval, kapával csinálták, évenként újították. Ságon kihancsikolták, kinyilazták a kaszálót. Többnyire vasárnap délután együtt mentek ki a szomszédok a kaszálóra, hogy elvégezzék a munkát. Felállottak egymással szemben a földjeik sarkánál, apró lépésekkel haladva egymás felé letaposták a füvet, így jelölték ki a határt. A kaszáló belsejében a mezsgyére ültetett fűzfát azért nem tartották jónak, mert megnőtt, bokrosodott, sok értékes fűtermő helyet foglalt el. A haragot, viszályt igyekeztek elkerülni, ezért is voltak ezek az eljárások. Mégis az a magatartás volt a jellemző, amelyik egy szentenciában fogalmazódott meg: elöl kaszálj, hátul szánts! vagy előbb kaszálj, utóbb szánts! Rövid magyarázatként hozzáteszik : az általad levágott füvet a szomszéd már nem veheti el, az elszántott fél vagy egy barázda pedig neked terem. Általában mindenki magának kaszált, csak ritkán hívtak segítséget, akik a rokonságból kerültek ki. Nagyon korán kezdték a munkát, hogy minél többet levághassanak a harmat felszáradtáig. Azt tartották, hogy a hegyes fűből valaki früstökig annyit tudott levágni, mint utána délig. Ha tehették, úgy alkalmazták, hogy a sűrűbb, nagyobb füvet hagyták későbbre, mert ez jobban megtartotta a tövénél a nedvességet. A levágott rendet a kaszás — visszafelé jövet — a kasza nyelének végével szétrázta egy kissé, hogy jobban száradjon. Különösen a vastagabb rendet kellett szétverni. A száradó rendet 3—4 nap múlva meg kellett forgatni, hogy 165