Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén

das volt, ennek felén az uraság gazdálkodott, csak a másik fele volt a gazdaközösségé. A fertályos gazdának nagy tekintélye volt, jó gazdának számított. A határjukat három fordulóban élték a két világháború közötti években is: volt kalászos, tavaszi kapás és ugar, amelyet legeltettek. A Lencsefődek és a Pesti út egy része volt a jó minőségű szántóföld. Ez utóbbi másik része kaszálórét volt. A „kenderfőd" a rétből lett kiszakítva. A Zsellérpaskom a falu legelője mellett terül el, a filoxéra után szőlővel ültették be, ma is ez díszlik benne. Az elnevezéséből következően eredetileg ez a terület is legelő volt, az elnevezés arra is utal, hogy a falun belül elkülönítették a gazdák és a zsellérek legelőjét. A gazdák legelője a Nagy páskom, melyen ma legelő, erdő, szőlő és kevéske szántóföld osztozkodik. Az Alsórétek a gazdák kaszálója volt. Mellette szakították ki a Falurétjét, melynek szénatermelését az apaállatok gondozására fordították, a felesleget eladta az elöljáróság még lábon, fűként. Űriban a 4000 holdas határon fele-fele arányban osztozkodott az uradalom és a község. A 10 magyar holdas fertályból 8 hold volt a szántó, ahogy mondták, a tanyafőd", a rét kétholdnyi területet adott ki és hozzátartozott a káposztáskert. Egy fertály föld után még legelőilletőség járt. Űriban az 1920-as évek végéig hagytak feketeugart, amit legeltettek és kaszáltak. Szántás előtt megtrágyázták, ezért trágyaforgónak is mondották. Az emlékezettel elérhető időben a határ használati rendjének csupán megközelítő állapotát, ennek az állapotnak a lassú változását tudtuk rögzíteni. Ebből megállapíthatóan elsősorban a Tápió mente dombvidéki falvai őriztek meg sok feudális kori gazdálkodási gyakorlatot. Ez legteljesebben a határhasználat rendjében fejeződött ki, melyet a gyérülő emlékezet és a földrajzi nevek rögzítettek számunkra. RÉTGAZDÁLKODÁS A kaszálórétek a „Tápiók" hol keskenyebb, hol szélesebb vízjárásos területein találhatók napjainkig. A megcsappant állatállomány következtében mind a kaszálók, mind a legelők nagyrészt kihasználatlanok, felverte őket a gyom, a tövis, csak helyenként találjuk meg a rendszeres élésüket. Ezeken a helyeken lehet szembesíteni az emlékezetet. Ebben a szembesítésben a legelők és kaszálók nevei nagy segítségünkre vannak. Számbavételük ezért is járhat haszonnal. A földrajzi nevek egyúttal kirajzolják a gazdálkodás korábbi állapotát, a határhasználat rendjét. Kókán három helyen volt rét: Fűszögön, a Nagyvőgyön, és az Üszóban. Ebben a faluban egy-egy kaszáló 200—300—500 öles volt. Tápiósülyön Alsórét, Felsőrét, Páskom, Juh állás, Sárkányvőgy nevű legelőkkel, kaszálókkal találkozunk. Ságon külön volt a Disznópaskom, és a nagyjószágok számára a Tápió páskom. Űriban a Nádasvölgy, Óberszila, Káposztáskert, Kisrét, Nagyrét, Kisrész és Rétlapos szolgálta az állattartás érdekeit. Tápiósápon Mocsarina, Szigotya, Kukli-hegy, Kanászkút, Paszulyka és Zsellér földrajzi nevekkel találkozunk. A kaszálók különösebb gondozást nem igényeltek. A Tápió eléggé rendszeresen gondoskodott ezeknek a területeknek a kövérítéséről, hiszen a lezúduló csapadékvíz magával vitte a löszös homokot és szétterítette az elárasztott 161