Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén

kaszálókon, legelőkön. Csak ezzel azonban nem elégedtek meg. Különösen századunkban eléggé általános lett a kaszálók trágyázása. Ennek a korábbi gyakorlata az volt, hogy sarjú hazahozatala után, szeptember elején a kaszálókat felszabadították a legelő állatok számára. Erre azért is szükség volt, mert a szűkös legelő nem bírta eltartani a nagyszámú állatot, számítottak tehát mind az ugarra, mind a felszabadult kaszálókra. A legelő állat elhullatott trágyája kövérítette a földet. A nyájak és az egyénileg legeltetett jószágok szabadon, minden korlátozás nélkül birtokukba vehették a felszabadult réteket. Késő ősszel még a birkát is ráhajtották a kaszálókra, hogy „a rítben levő firgeket a juh körme elpusztítsa". A legelő trágyázása a mai idősek fiatal korában, nagyjából a 20-as, 30-as években lett általános gyakorlat. Ebben nagy szerepe volt az arany- és ezüstkalászos gazdatanfolyamoknak, ahol rendszeresen oktatták a téli estéken a gazdálkodókat kiváló szakemberek. Gyakran tetten érhető az idősebb és a fiatalabb generáció gondolkodásának a különbözősége. Az idősek még erősen kötődtek a hagyományosan megismert, megszokott eljárásokhoz, míg a fiatalok a tanult ismereteket alkalmazták, pl. a kaszálók trágyázását. Az elbeszélők szinte minden esetben az okszerűbb eljárások eredményességét, a terméshozamok ugrásszerű növekedését hangsúlyozzák. Ezekkel az eljárásokkal a szűkös földterület hatékonyságát, a család gazdasági önállóságát sikerült meghosszabbítani. A kaszálók trágyázását télen végezték. Az istállóból kikerült apró, törekes trágya volt erre a célra a legjobb, különösen, ha sikerült jól beérlelni. A kevésbé érett is „elrevült", elkorhadt a tél folyamán és a hólével tavaszra belekerült a talajba. Azt tartották, hogy a trágyázott kaszáló hozama megduplázódik, a rajta termett széna minősége is lényegesen jobb lesz. A Tápió mentén a legelőket, kaszálókat a hó elolvadása után, kora tavasszal vették gondozásba, hogy a sarjadó fű növését segítsék. Nagyobb gondozást a legelők követeltek, mivel a kaszálók rendszeres művelése miatt ott nem kaphatott erőre a vadnövény, a tövis, a gurgyin. Ezek inkább a legelőn nőttek, mert az állat kikerülte. A pásztornak is kötelességévé tették a legelő folyamatos rendben tartását, de emellett szükség volt arra is, hogy tavasszal a gazdák több napos közös munkával rendbe tegyék. Ezt a munkát a gazdaközösseg szervezte és ügyelt arra, hogy mindenki gazdaságának arányában részt vegyen a munkában. Kivágták, összegyűjtötték egy csomóba a száraz gazt, dudvát és elégették. Üriban úgy mondották, hogy „a legelőn levő tövist ki kellett metélni". A rétek szélében, árokpartokon növő gazt is ugyanígy semmisítették meg. A megtisztított legelőt további gondozásba vették. Kapával széthúzgálták a vakondtúrásokat, elegyengették a felszínét, majd fogas boronával megjogasolták, hogy a hantok, rögök széttöredezzenek, a mohásodó részeket a borona foga felszaggatta. Ezután tövisboronával tovább simították a felszínét. A boronálások azt a célt is szolgálták, hogy a letaposott felületet a fűcsomók közét kicsit felszaggatták, a nedvesség könnyebben bele tudott hatolni a talajba. A boronálást mindkét boronával a kaszálókon is elvégezték ugyanebből a célból. A tövisborona kökényfából készült. Az árokpartokon, erdőkben voltak kökénybokrok, bárki szabadon vághatott magának boronához valót. Mindenki maga készítette el, de vásárokon is be lehetett szerezni.

8 A boronára nyomatéknak egy darab fát tettek, vagy a lóhajtó ráült. Azt tapasztaltuk a gyűjtés során, hogy a réteken termett fűfajtákat nera162 I