Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

a XIX. század második felétől a homoki szőlő-, gyümölcs- és zöldségkultúrák és a tanyásodás összefüggéseit. Jóllehet mindkét fenti kérdéskör számára hozhat a kutatás tanulságot, a Tápió mente a XIX. század második feléig—végéig valóban nem tartozott a tipikusan tanyás vidékek közé. A terület északi, dombos részén fekvő falvakban nem is alakulhatott ki számottevő tanyavilág. Erre a részre egészen 1945-ig a nagybirtok és az uradalmi majorságok túlsúlya volt a jellemző. A déli, alföldies részen a XIX. század végén a nagybirtokokon létesített uradalmi majorok mellett paraszti tanyák is léteztek számottevő mennyiségben. A XX. század első felében az első földreform, illetve a különböző parcellázások eredményeképp jelentősen növekedett a tanyák száma, ezek többnyire a homokos közlegelőkön létrehozott létesítmények voltak. 25. sz. fénykép: Nagykáta, egreskátai cselédház. Jász Múzeum, Dia 630 (Tóth J. felv. 1973.) A török hódoltság korával foglalkozó fejezetben már említettem, hogy a XVI—XVII. század folyamán a Tápió-vidék néhány községének határában léteztek szénáskertek. Ezek a szénáskertek Tápiószentmártonban a jobbágytelkekhez szorosan kapcsolódó, állandó használatú, a községhatár távolabbi részén elhelyezkedő, időszakonkénti újraosztás alá nem kerülő földdarabok voltak, ilyen módon a szakirodalomban még nem ismert típusú mezei kert előzménynek tekinthetők. Feltehetőleg ezzel függ össze Tápiószentmárton XVI. század végi jelentős marhaexportja is. A község sajnos a XVII. század végén elpusztult, hosszú ideig néptelen volt, így ennek a típusnak további alakulását nem tudjuk megfigyelni. A XVIII. században a Tápió mentén kizárólag szintén Tápiószentmárton, illetve a vele szomszédos Sőreg puszta déli határrészén voltak tanyák. (Lásd 15. sz. térkép.) Ezek nem hozhatók összefüggésbe a korábbi szénáskertekkel, részben azért, mert egy másik határrészen voltak, részben 130