Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól
tekét pedig a dombtetőn alakították ki. (12. sz. fotó.) A település a társadalmi rétegek szerint is élesen elkülönült. A Tápió jobb partján csak a jobbágyok laktak, szérűskertjük csak nekik volt. A bal parti „Csehországban" a XVIII. század folyamán taxafizető, túlnyomórészt iparosok telepedtek le. A későbbiekben ez a falurész „zsellérfaluvá" alakult, az itteni háztelkekhez nem járult szérűskert. Galgóczy megjegyzéséből Tápiósápon is különálló szérűskertekre következtethetünk. A fent bemutatott falvak példája, valamint a néprajzi irodalomban ismertetett szomszédos települések (Monor, Gomba 76 ) alapján megállapíthatjuk, hogy az Alföld északi peremén, a Tápió menti dombos vidéken is általánosan elterjedt volt a kétbeltelkes szérűskertes településtípus, amelynek egy sajátos változata is kialakult itt a domborzati tényezők hatására. Tápiószele a településtípus szempontjából sajátos helyzetű ezen a vidéken. Ezt az okozza, hogy a község területe a XVIII— XIX. század folyamán nagy létszámú nemesi közbirtokosság tulajdonában volt, telkes jobbágy alig élt a községben (1770-ben 14, 1828-ban 7 háztartás), ezzel párhuzamosan viszont igen magas volt a házas és hazátlan zsellérek száma. így az 1837-ben készült térképen 77 látható nagyméretű, ritkán beépített kertekből álló övezet feltehetőleg túlnyomórészt a közbirtokos nemesek tulajdonában volt, miig a Tápió két partján megfigyelhető, zsúfolt, halmazos beépítésű rész a jobbágyok és zsellérek településrésze lehetett. Erre utal az is, hogy a XIX. század végén, a XX. század elején a községben számos, a XIX. század második felében épült úri „kastély" volt. A község egyes részein pl. a Tabánban máig megmaradtak a kisméretű háztelkek, a főbb útvonalak mentén azonban már a századfordulón szabályozott telkek alakultak ki. (13—14. sz. fotó.) A szőlőültetés a XVIII. század folyamán egyre nagyobb méreteket öltött, így a XIX. századra a szőlőt a vidék minden településén termesztették. A bor készítéséhez és tárolásához szükséges pincék többnyire a háztelken voltak, de néhány községben önálló pincesort is alkottak. Űriban, Pándon, Sülyben és Sápon egy részüket a háztelken készítették. Kihasználva a meredek löszfal nyújtotta lehetőségeket, iyúkpincéket ástak a portán (lásd 6., 7., 16. sz. fotók), esetleg kis présházat építettek elé. (17. sz. fotó.) Űriban és Pándon különálló lyukpincesor is volt egyes utak mellett a löszfalba vágba. Kókán a település egyik részén viszont présházas pincesort láthatunk. (18. sz. fotó.) Az alföldies részeken pedig a háztelken félig földbe ásott, téglával vagy vályoggal boltozott pincében tárolták a bort. (19. sz. fotó.) A hagyományos települési rendszer a XX. század folyamán fölbomlott, átalakult. A század negyvenes éveire már mindenütt megszűnt a kétbeltelkesség, az egykori szérűskertekben házak épültek a növekvő népesség számára, illetve a szérűskertbeli istállókat beköltöztették a lakóházak végébe. (12. isz. fotó.) Néhány községben a tanyásodás is közrejátszott a kétbeltelkesség megszűnésében. Ez a folyamat azonban nem tudta kielégíteni a gyors ütemben gyarapodó lakosság házhelyigényét, ezért a községek belterülete növekedett. (A népesség növekedésére lásd az 5. sz. táblázatot. 78 ) A növekedést a két világháború közötti földreform során az agrárproletároknak juttatott házhelyek is fokozták. A felszabadulás után ez a folyamat fokozódott, több községben az egykori úri kastélyok kertjét is házhelynek osztották. (Tapioßzentmarton, -Györgye, Szele.) A belterületek növekedési irányát több tényező befolyásolta. Ezek közül a legdöntőbb a vasútvonal közelsége volt. Számos községben megfigyelhető, hogy a vasútállomás irányába terjeszkedett. (Mende, Szentistván, 128
