Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

innen származó ökröt, lovat adtak el a Vág és Garam menti vásárokon. Csak a juhállomány mennyiségét ismerhetjük meg pontosabban és az egyévesnél idősebb sertésállomány mennyiségére következtethetünk. 1546-ban elenyészően kevés sertéstizedet jegyeztek fel, ennek mennyisége 1562-re minden községben legalább megtízszereződött. így a községek többségében 5—8 (süldő) sertéssel számolhatunk háztartásonként. Nagyon kevés sertést tartottak viszont Bilién, Egreskátán és Boldogasszonykátán. (1—2 db háztartásomként.) A juhtartás igen jelentős volt a Tápió alsóbb folyásának vidékén, a fölső részen fekvő községekben (Bille, Mende, Süly, Szecső, Kóka) viszont jelenték­telen. Az állomány mennyisége 1559-re a korábbinak mintegy 20%^ával csök­kent, három év múlva azonban ismét a növekedés jelei mutatkoztak. A forrá­sokból azt látjuk, hogy az állomány nem aprózódott el a gazdaságok között, hanem voltak juhtartásra specializálódott gazdák, akiknek nemegyszer több száz darabos juhnyájuk volt. Ezt bizonyítja az is, hogy közülük számosan mindhárom összeírásban megtalálhatók, illetve a juhtartó testvérek közötti osztozkodás is megfigyélhető több alkalommal. A XVII. század végi összeírá­sokból, igaz, hogy a hódoltság másfél évszázada és az évtizedig tartó felsza­badító háborúk után, jelentősen eltérő kép bontakozik ki előttünk. A gazda­ságok többségében szerény mennyiségű állatot találunk, a juhtartás szinte tel­jesen megszűnt, egyedül a sertésállomány mutatja a XVI. század közepén megfigyelt mennyiséget. 51 A XVII. századi határperek kapcsán mód nyílik a határhasználat néhány mozzanatát megfigyelni. Megfigyelhető, hogy a tanúvallomásokban ugyanazon földdarabokkal kapcsolatban egyaránt említenek szántást, kaszálást, legelte­tést, szinte már formulaszerűen (,,... magam is szántottam, kaszáitami.. ."), Tápióság és Tóalmás esetében sikerült időben elkülöníteni a különböző haszon­vételeket. („ .. . 30 esztendeje gyermekkoromban marhát őröztem azon villongó földön..."; „...hallottam Ságon lakásomban 18 esztendeje, midőn az sági prédikátornak szántottunk fal újul..."; „ .. .magam is arattam almási ember­nek abban a . . . pallagh földben ...", ahonnan a marhákat elhajtották.) A fentiekből a talajváltó szántóművelés eljárása bontakozik ki élőttünk. A szántóföldi növények közül gyakran említik a búzát és a kölest. Szántóföldi növényként említik a lencsét, borsót éls a dinnyét is. Ez utóbbival különösen gyakran találkozunk a határfoglalások, hatalmaskodások során. A dinnyeter­melés méreteit jelzi, hogy az 1620-as években egy kókai gazda ezer darab dinnyét vitt Pestre kocsival. Minden bizonnyal talaj-előkészítő, pihentető nő­vén yké'nt is vetették. Az 1671-ben készült gyömről dézsmajegyzékből az is kitűnik, hogy a ter­més egy részét kaszával vágták le (községenként különböző arányban, a leg­többet, 1/3-ot Szecsőn), és a csűrben tárolt kévéket csak késő ősszel nyom­tatták el. A szántókat és réteket általában évenként újraosztották, kinek-kinek az „értéke", állatállománya szerint. Tápiósülyben pedig az erdők nyilas számra való osztása is megfigyelhető. Az osztás után jutott erdőrészt aztán ki-ki sza­badon, akár más községbelinek is eladhatta. Dány és Kóka határában a „Dánsár" mellett káposztakertek voltak na­gyobb tömegben. A defterek alapján igazolható, hogy ezen községek lakossága nagyobb mennyiségben termesztette a káposztát, mint a szomszédos falvaké. A fel nem tört területeket, beleértve az erdőket is, legeltetéssel hasznosí­tották. A legelőterület növelése és Valószínűleg a legeltetés során okozott ká­107

Next

/
Thumbnails
Contents