Sápi Vilmos szerk.: Vác története I. (Studia Comitatensia 13. Szentendre, 1983)

landó munkára alkalmazottak között jelenik meg még 1772-ben Vácon, Ambro Ferenc püspöki nyomdász is (episcopalis typographus), aki a püspök hívására telepedett le. Néhány év múlva, 1775-ben kapott királyi nyomdai privilégiumot, a városban kizárólagos joggal gyakorolhatta mesterségét.

34 Az uradalom által állandóan foglalkoztatott kézműves iparosok száma 6—8 mester körül lehetett. A többi céhen kívüli kézműves számára az ipargyakorlás csupán kiegészítő foglalkozás volt. A szőlőművelés mellett olyan kézművesekkel találkozhatunk, akik szegénységük miatt nem tudtak mesterré lenni. Csupán időszaki munkákat végeztek. A kontárok így főleg a zsellérek közül kerültek ki, mivel országosan is a zselléresedéssel párhuzamosan a kontárok száma is növekedett. A kontárkodás — a céh tudta és engedélye vagy adóztatása nélkül — a piacra megrendelőknek pénzért szakipari munkák elvégzését jelentette. A kézműipari tevékenységet állandó jelleggel folytatókról 1771. június 21-én Mária Terézia királynő országos iparosösszeírás elkészítését rendelte el. Az összeírás Vácon a következő iparosokat emelte ki : „.. .Vácott két kalaposmester van, 1—3—4 Ft-jávai adják a kalapot... Vácott egy iparos csinálja a kordovánt, de csak közepes minőséget, egy köteg ára 18 Ft. .. .Vácott egy késes három féle minőségben 5 Ft 30 kr., 5 Ft és 4 Ft 12 kr-jával készíti a kés tucatját..." Az ötvösök közül Vácon 1828-ban Miszlrenn Károly neve fordult elő. Ezekről a kézműves iparosokról nem tudjuk milyen minőségben, talán más városok céheihez tartozó vidéki filiális mesterként dolgoztak. Vácon a zsellériparosok idényjelleggel, kontárként folytatták a mesterségüket. Kitették magukat a céhes mesterek ellenintézkedéseinek, akik a városi tanács segítségével büntették őket, s áruikat elkobozták. Kontárnál dolgozni az iparoslegényeknek tilos volt. Ugyancsak tilos volt, a legénynek a maga részére kontárkodni, amit pénzbüntetéssel sújtottak. Ennek ellenére a város zselléreinek egy része nyáron mezőgazdasági bérmunkásként, télen pedig egy-egy kontárnál iparos bérmunkásként dolgozott. A királyi engedélyű céhlevéllel rendelkező céhekkel szemben: a megye és a püspöki uradalom a kontárok működését különösen az 1800-as évek után nyíltan támogatta. Berkovits Kolstein 1845. április 16-án Káptalanvác tanácsa előtt előmutatta a püspöki uradalom gazdasági ülésének 1843. évi 959. szám alatt kelt végzését, amely szerint lakosul bevétetett a gombkötő mesterségének kontárkénti gyakorlására, ennélfogva Káptalanvác városába átköltözését megengedték. Hasonló állásfoglalást tapasztalunk a püspöki uradalom 1840. július 16-án tartott úriszéki ülésén is: a sertéshús vágását és kimérését minden egyes embernek engedjék meg, mivel a céh a hentescéhben nem álló tagok, a kontárok nyilvános piacon és boltokban leendő kimérése ellen tiltakozott, de nekik a házakban engedjék meg. Más esetben 1847. október 2-án Drevenák Jánost a váci asztaloscéh, a Káptalanvác tanácsülésén bepanaszolta, hogy kontárként három legényt is tart. A városi tanács úgy határozott, hogy: „... a kenyér keresetében akadályt nem tesz, de a városban legények tartásától eltiltja, a városon kívül viszont dolgozhat".

35 3.3. A BÁNYÁSZAT A váci bányászat legrégebbi művelési ága a kőbányászat volt. A legrégibb idők óta vágtak követ a Naszály oldalából, így 1745-ben is az uradalom Kisvác felett épülő pisztrángos halastavához. A naszályi kő minőségéről a püspöki város 1780-ban úgy nyilatkozott, hogy ezután a zebegényi kőbányából hozatja a 145