Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

ját. Akinek nincsen távol senkije, azok a hősök szobrát keresik fel. Már a vidék is sokat ad a temetőjére. Gondozottak a sírok. Emlékszem, gyerekkoromban szerettünk a temetőbe bemenni. Közvetlen mellette volt a libapaskom, ott őriztük a libákat. Zsidóhegynek nevezték ezt a helyet. Az agyagbánya körül van, gyepes, mezsgyés és bokros rész. Az agyagbánya mellett voltak a falu gazdáinak a borospincéi is. Az 1890-es évek után megsemmisültek a szőlők, és az 1914-es háború után nem használta senki már. Zsidóhegyi libapásztorságom idején gyakran jártunk a temetőben. Ha a libák jóllaktak és ültek, átmentünk az elhagyott pincékbe és a temetőbe. Élvezettel olvastuk a fej fákra írott neveket. Járkáltunk a temetőgarádban is. Az volt a szokás, hogy a halva született Kereszteletlen gyermekeket a garádba temették, mert azok nem voltak megkeresz- halott telve. Láttunk olyan fadobozokat, amelyekben a koraszülöttek elporhadt csontjai voltak. Ha a szülők — gondatlanul — nem tették le kellő mélységbe a faládikát, akkor a kutyák kikaparták. Még az a szerencse benne, hogy meg nem ették. Filó bácsi volt a sírásó, aki úgy veszekedett a gondatlan szülőkre, mert ő takarította el helyettük az ilyen kikapart tetemeket. A zsidóhegyi pincékhez érdekes históriák fűződtek. Az öregszülők azt mesélték, hogy a temetőkből átjárnak a halottak a pincékbe, de csak a tragikus halállal elhaltak, vagy akik rontás által haltak meg. Hogy átjártak, az azt jelenti, hogy egy út választotta el a libalegelőt és a zsidóhegyi agyagos pincét a temetőtől. Vallották, hogy ki lehetett lesni őket. Csillogó, aranycsipkés fejkötőjük volt. Ezt egy öngyilkos menyecskére mondták. Régen ha valaki öngyilkos lett, annak nem harangoztak, és a öngyilkos pap is csak karingben temette el, nem vette fel a palástot. Még a sírját is a garádhoz ásták. Nem a garádba, csak melléje. A visszajáró halottról hallottam, hogy az jár vissza, aki másál- Visszajáró lapotban volt. Ez is úgy jött tudomásomra, mikor még lánykodtam a szülői háznál, közel hozzánk épült akkor egy új ház. Fiatal házaspár az agyagbányából agyagot fuvarozott az építéshez, illetve már a vakoláshoz. Már a ház állt, tető is volt rajta. Vályogból volt, verett falból, amihez agyag kellett. A fiatalember hazajött a megrakott szekérrel, felesége ottmaradt termelni az agyagot. Kifáradt a nagy munkában, nekidőlt a bánya falának pihenni. Egyszer csak rászakadt az agyagfal, betemette. Mikor jött a, férje, nem találta őt, csak a beomlott falat. Segítségért kiabált. Jöttek az emberek menteni. Bontották az omladékot. Meg is találták, de már nem élt, megfulladt alatta. Két apró gyermeke maradt neki, egy pólyás és egy hároméves. A nagymama és az édesapjuk nevelte tovább őket. Ahogy eltemették a fiatalasszonyt, utána éjszaka mindig nagy zörgés volt a padláson. Olyan nagy, hogy a pici baba a bölcsőben felsírt, nem tudott elaludni. Félt. Felmentek a padlásra, keresték az okát, hogy merre lehet az az állat; macska vagy egyéb, ami a zajt okozza. De nem találtak semmit. Ez minden éjjel megismétlődött. A mama panaszkodott mindenkinek. Még az is előfordult, hogy a bölcsőt valaki ringatta, de nem láttak senkit. Ügy meghajtotta a bölcsőt a rengés, hogy a kicsi majd kiesett belőle. A nászasszonynak is elpanaszolták 93