Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

Mindent Ahogy visszaemlékezem, egész kiskorom óta szerettem rajzolni. telepingáltam Nagyon szerettem! Most is előttem vannak az esetlen húzások, amit bárhova odarajzoltam. Ha ceruza került a kezemhez, csak rajzoltam. Szegény édesanyám imakönyvét is telerajzoltam, ha hozzáfértem. Palatáblám volt és palavesszőm is. csak ezt nem értékeltem. Bármit festettem rá, le kellett törülni, nem tartalékolhattam, mint később a papírt. A rajzolás tolvajként kísért az életem minden napjában. Ha valamirevaló papír került a kezemhez, arra azonnal pingáltam valamit. Az utca porában, bárhová haladtam rajta, ott nemcsak a lábam nyoma maradt, hanem kezemé is. Libabotommai, ahogy mentem a libákhoz a legelőre a porba rajzoltam. Ha tisztásra kerültem, abban a pillanatban rajzoltam. Rajzok a tökön A kukoricásban a tököket, amelyek még gyöngék voltak, telerajzoltam. Alája szöveget írtam. Ezt élveztem a legjobban, mert ősszel, ahogy beért, a rajz és az írás kiforrott rajta, és szép mintás tök nőtt belőle. Később idegenek kukoricásába, szomszédokéba is pingáltam. Ez részemről igen élvezetes volt, csak azért, mert másnak a tulajdona volt. Szerettem volna a lelkébe látni, hogy mit is gondolt akkor éppen, amikor levette a tököt?! Nem tudta, hogy ki volt, aki ráírt. Mindenesetre én az illetőnek lelkemből örömet akartam okozni. Csak az nem biztos, hogy ő értékelte-e?! Ugyan mi érték van egy tökben! Csak annyit ér a növény, amit megszolgált. Én. a jelentéktelen munkámmal nem tettem azt értékesebbé. Dehogy is! Csak a mosoly, ami akkor megjelent az illető arcán — ha láthattam volna —, nekem az kincset jelentett volna. Másnak örömet szerezni, vagy derűt az arcára. Mert érdekes volt maga a növény, tele motívumokkal. Ez a növény oly kedves, és szépen érdekes. Amikor egyéni gazdák voltunk, 4—5 kocsival termett. Mert az állatok szerették és takarmányt pótolt. Jó érzés volt látni, amikor hordták haza a szekéren, hogy az ilyent a tetejére tette a gazdája. Tehát, ha őszinte akarok lenni, szenvedélyemet ráerőltettem másokra. Ki is gondolta volna, hogy a gyermeki játék egyszer erőltetés nélkül is sok arcra mosolyt és kedves derűt varázsol. Ha papírra készítettem valami értékesebb rajzot, azt természetesen eltettem. Lehet, hogy nem is azért, mert a rajz teljességében tetszett, dehogy, csak egy vonal! Például igen megbirkóztam az elején egy-egy figurával. Ha a véletlen úgy hozta, hogy sikerült egy arc vagy láb, azt azért mentettem meg, hogy ha szükségem lesz, a következőnél elleshessem róla. Ha megfelelt számomra valamelyik figura, azt egy rongydarabra rajzoltam, és ki is hímeztem. Egyik szobasarokban volt kiállítva. Bartók és 7—8 éves lehettem. Libákat őriztünk a domboldalon, ahol egy Kodály gémeskút állt. Többen játszottunk kislányok, amikor megállt két tanár úr ismeretlen férfi. Félig cserkészruhába voltak öltözve, hátizsák a hátukon, meg valami útitáska féle. Odajöttek hozzánk, igen kedvesen szóltak hozzánk, majd ők is leültek a pokrócunkba, ahol kacsóztunk kavicsokkal. Meséitették velünk a kacsózás formáját, később az egyik a zsebébe nyúlt és promencli cukorkával kínált. Ez apró, piros és fehér, kámforos, puha cukorka volt. Énekeltettek bennünket. Pontosan rïem emlékszem, mit, de valami témához illő lehetett. 50