Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

Szövéssel neveztem be egy alkalommal az Ernst Múzeum kiállí- Népművészet tására. Szőni egyedül nem lehet. Ügy vállaltam el, ha ők jönnek se- a faluban gíteni. A terveket én elkészítettem milliméter papíron, utána leszőtte Katus (Hajdú Istvánné). így aztán a lányát is besodorta az áradat, őt Kovács Bélánénak hívják, lányneve Hajdú Anna. Olyan szépen hímez, mintha ecsetelve lenne a motívum ! Nagyon sok tehetséges asszonyka van Galgamácsán! De, ha az anyagi oldalát nézik, a népművészet nem jövedelmező, nem lehet belőle megélni. A népművészetet szeretni kell, vállalni a lemondásokat, feladni a kényelmes esti ágybatérést. Ha a kereset nagy lenne, sokan vállalnák és feláldoznák a nyugalmukat. A fizikai munka sokkal nehezebb, de este ágyba tér az ember időben. Az egészséges ember reggel friss, pihent erővel ébred és folytatja tovább mindennapi munkáját. A népművészet iránti érzéket pénzzel nem lehet megszerezni, erre születni kell. A vidéki ember régen nem is értékelte ezt annyira, mint az értelmiség. Saját szükségletére a falunak legalább 80 százaléka népművész volt. Maguk készítették a ruhájukat, hímezni is maguk szoktak általában. Voltak ügyesebbek és tehetségesebbek, de ez már velük született tehetség volt. Ügy, ahogy a célnak megfeleljen, a legtöbbje elkészítette magának a szükséges dolgokat. Nagyon nagy szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezett az a lány, aki nem tudott semmit elkészíteni magának. Megszólták érte. Még öregasszony korában is felemlítették róla, hogy annak csak szája volt, tehetsége semmi, mindenét más varrogatott. Jómagam sem tudtam nagyon szépen hímezni, fiatal koromban. Hímezni tanulok 15—16 éves lehettem, amikor másoktól megtanultam. Édesanyám nem tudott hímezni szépen, mert a jobb karja eltörött fiatal korában és valami merevség maradt a kezében, annyira, hogy a finomabb munkák végzésénél nem volt biztos tartása. — Na meg a körülménye sem engedte, meg, hogy sokat hímezzen. A barátnőimnek sem azért volt szebb a staférungjuk, mert ők már kislánykorban szépre készítették. Dehogy! A szüleik, ök pedig besegítettek nekik. Nékem is elkészítette a sógornőm — 15—16 éves koromban — igen szépen. Nem is hagyott hozzányúlni. Kihímezte vállkendőim, fejkendőim, meg ami éppen jött. Ö szépen tudott dolgozni, odahaza volt. Én meg elmentem a Vetstein-féle majorba magtári munkára. A zöldposztó szoknyám abból vettem, amit ott kerestem. De utána kibeszélte a faluban, hogy ő készítette el minden kendőm, ruhám. Ez igen rosszul esett, hát én többé azt fel nem vettem magamra! összekötöttem egy batyuba, elvittem a vásárba eladni. Sikerült is. Vettem újra anyagokat, kendőket és hozzáfogtam én. „Nekem is adott az isten két kezet, én is el tudom készíteni!" Panna néni megmutatta, ha valamit nem tudtam csinálni. Em- Mestereim lékszem a biztató szavaira: — „Csak gyere Juló, ha valamit nem tudsz, szívesen megmutatom. A te édesanyád idős már, és akkor nem is így csinálták. Kérdezni nem szégyen. Senki sem tanulta meg az anyja hasában, csak ideki. Lassan csinálgassad mindig, akkor biztos szép lesz ! Azt nem kérdik, hogy meddig csináltad, de ha szép lesz, akkor megkérdik ki csinálta." Ez máig is cseng a fülemben. — Én ÓD