Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

többé nem ismertem olyan munkát, amit nem lehetett megcsinálni. Sőt! Olyat is megcsinálok, amit más nem tud! Mintákat Hímezni nagyon szerettem. Amikor megtanultam, nem is kellett tervezek volna más hímzése. Nagyon szerettem tervezni. Soha nem olyat, ami másnak volt, hogy arról vegyem a mintát, hanem az én elképzelésem szerint. Még ma is nehezemre esik két egyformát elkészíteni. Pedig az emberek általában azt szeretik, ha azonos a minta. Szerintük az az értékes alkotó, ha százszor ugyan azt a mintát hajszálpontossággal elkészíti. Én is azt az embert tisztelem, ha úgy alkot valaki százszor ugyanazt! Azt hiszem ehhez nagy tehetség kell! Nekem nehéz ezt követni. Erőszakot érzek ilyenkor a munkámban. Felszabadultabban dolgozom, ha a képzeletem gátlás nélkül terjedhet. Amit egyszer elkészítek, már az nem is tetszik mire befejeztem. Már más világ tárul elém, egész más formában. Ha beleszól valaki, egy időre megszűnik az elképzelésem. Pedig szeretem, ha valaki szívvel bírál és kritikát mond. Ezzel az ember több lesZj de egyúttal iparkodik jobban megkapaszkodni érveiben. Hímez a falu A Háziipari és Népművészeti Szövetkezetnél 1958—59-ben lettem bedolgozó a galgamácsai madériával. De nem lehetett valóra váltani törekvésem. Ha az ember szép és gazdag hímzéshez fog, rettenetes munkaigényes. Nem lehet megfizetni. Ha kevés a motívum, nem mutat semmit az egész. így a teljesítményt nem lehetett elérni. A szüleim ágyba kerültek és az ápolásuk mellett a minőséget sem lehetett megteremteni. Még a kézimunkázótelepet is megszerveztem, tagság is jelentkezett 1960-ban, nagy létszámban. Inkább ezt vállalták volna, mint a téeszcsét. Attól nagyon féltek az emberek és jómagam is. Jelentkezők voltak húszan. El is indult a munka apró szettekkel, melynek a tervmintáit én készítettem, a tagok pedig hímezték. Ha a mi egyszerű kis lukhímzésünket helyeztem a terítőcskékre, nem volt valami szemkápráztató, csodás, csak egyszerű. Viszont a munka megvolt rajta! Ha színes lett volna, sokkal többet mutatott volna. Például 10 X 10 cm-es átmérőjű terítők lyukkal, cakkal, apró mintával. Egy napból nem sok maradt, ha szépre akarta valaki készíteni! A bére hozzámérten igen alacsony volt, 1 forint átmérőjéért. Tehát 10 forint egy napi munkáért. Ez aztán a munkakedvet nem serkentette. Egy alkalommal özv. Hajdú Istvánnétól küldtem be az elkészült munkát. Szüleim betegsége miatt nem tudtam én elmenni. Ö, szegény Hajdúné át is adta a Kecskeméti úton levő népművészeti részlegnél. De elismervényt nem kért róla és az egész elkallódott. Ez szintén olaj volt a tűzre. Igen elkedvetlenedtek a hímező társaim és oszlásnak indult a csoport. Éreztem én, hogy valami mást kéne tenni, valami szebbett, ami színes és mutatna. Vajúdás folyt, de sehogy nem találtam el a megfelelő utat, hogy a kézimunkarészleg meggyökeresedjen nálunk. Pedig annyira szerettem! Milyen jó lett volna, ha sokan mások is megszeretik, legalábbis abban a formában, hogy a konyhára hozzon valamit. Én nagyon szerettem hímezni — már említettem —, sőt abban is a rajzos forma volt a lenyűgöző. Azért szerettem volna a többi aszszonytársaimat is erre vezetni. Hímezgetni mindenki tud, esetleg nem 36