Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)
nézeteltérés volt. Szagosvizet minden legény tartott magánál, de egy kis friss kútvíz hagyományosabbá formálta az ünnepet. Volt amikor négyszer is fel kellett törölni a szobát, úgy teleöntözték. Piros tojást már én festegettem. De nem értékelték. Az utcán földhöz verték, bárhol kapták. Még a kezdetén maskuráztak is, de nem minden évben. A locsolókat vendégül látni már a mi időnkben is szokás volt. Szalonnát már nem szedtek a legénybírók. Azt hiszem, hogy a férjem és két barátja Pesti András, meg Tóth Imre voltak az utolsó legénybírók. Még a lányom idejében is többen locsolkodtak. Fel-felsikolytottak a lányok, ha kivitték őket. Nekem is, mint mamának, minden húsvéton át kellett öltözni. Minden csapattól egy bögrével kaptam, a végén csak vizes lettem. Heccből is jöttek meglocsolni. Ha szóltam érte, könnyen kifizettek: Juló néni, ez csak népszokás! Fejbólintva csak annyit szóltam: „ápoljuk gyerekek". Ma is van locsolás, ha megrendezem. A csoportom férfitagjai 1973-ban is jártak locsolkodni. Valamikor húsvét keddje a lányoké volt. Elbeszélés után is tu- Leánykedd dorn, meg mint gyermek láttam is. Nem mertek a legények a falun végigmenni dolgozni, a kerten szöktek el a mezőre. Végigállták a lányok az utat két oldalról. Ahogy jött a kocsival férfi vagy legény, az ráfizetett. Házunk előtt volt egy gémeskút. A szomszédban volt e gy jótermetű nagylány, Pesti Pösének hívták. Hét-nyolc éves lányka lehettem, de nagyon emlékszem rá. Kigurított a pajtásaival a kúthoz egy hordót, amibe télen káposzta volt eltéve. Ki sem mosták, csak úgy jó káposztásán. Teletöltötték vízzel, odabújtak melléje, várták az áldozatot. Egyszer jött egy legényke az apjával, de nem ő hajtotta a lovakat, hanem az apja. Ezek a lányok előugrottak, közrefogták a kocsit, rájuk a vödör vizet! A legényke bedobta a kocsi fenekére magát, de a papa nem mehetett, mert a megvadult lovakat kellett fogni. Kapott mind a két férfi vizet! Istenigazábul! Nagy bajuszt viselt a papa, amelyen szépen meglapult a savanyú káposzta. Amikor lecsitult a támadás, marékkal hányta le magáról a káposztát. Elgurított egy pár furcsaságot a jányoknak, na meg a fiát is dorgálta, hogy végette kapta ezt. A fiú meg az apját okolta, hogy gondolhatta volna, ma igazság szerint dolgozni sem kellett volna menni. Ilyen tréfacsinálások még meg-megnyilvánulnak. Én is locsolkodtam még, úgy finomabb formában. Ma már csak a gyermekek szoktak, meg rokonok, jó barátok, tiszteletadás formájában. Emlékszem amikor bejött a kölni divatba — már az én időmben —, bizony nem tellett rá minden gyereknek pénz. Volt egy kereskedő, aki kölnis vizet árult. A gyerekek diannás üvegbe vásárolták, lekötötték rongyocskával, úgy frecskolták a lányokat. Volt aki beáztatott szagos szappant, azzal indult útnak. Vagy krepp-papírral készített színes vizet, csöppentett bele kölnit és készen volt. Húsvét után a gyermekek hétköznapi élete újból a körülményektől függött. Iskola csak olyan muszáj formában volt. Szüleim idejében az állatok nevelését bízták a szülők a gyermekeikre. Az ökrökhöz jártak a fiúk, a lányok a libákhoz. Több gyermek volt egy családban, 6—7—8—9, sőt 10 is. A kicsik felügyeletére a nagyobb gyermeket adták. Nagyon sok baj volt a gyermekekkel, mert az ilyen 147
