Ikvai Nándor szerk.: Cegléd története (Studia Comitatensia 11. Szentendre, 1982)

I. Természeti, földrajzi viszonyok - 2. A városkörnyék természetes növényzete (Szollát György)

A szubmediterrán flóraelemcsoportba tartozó, sárga virágú törpecserje, a naprózsa alól a szél néha kifújja a homokot: ilyenkor a különben a talajfelszínen szétterülő ágai a levegőbe kerülnek s a növény parányi „akáciaként" áll ki a homokból. Ugyané társulásnak ezüstperjés szubasszociációja jelenik meg azokon a helyeken, ahol a mészben gazdag homok kilúgzódik és tápanyagban is szegényedik; itt a homoki csenkeszt az ezüstper je helyettesíti. A szukcesszió első szakasza az igényesebb évelő füvek megjelenésével, a gyep záródásával teljesedik. Az így kialakult zárt homokpusztarét vezérfajai szintén pázsitfüvek: a társulás névadója, a barázdált csenkesz, az élesmosófű és a kunkorgó árvalányhaj. E társulás igen fajgazdag, mivel a szukcessziósor megelőző fokozatainak a fajai is benne vannak, de jelentkeznek már a zárótársulás — a homoki erdő — növényei is. Mielőtt az erdők bemutatására térnénk, tekintsük át röviden a talajvízszinthez közelebbi buckaközök növényzetét is. E mélyedésekben a nyílt homokpusztagyep két másik szubasszociációja, a szürke kakás és a cinege vagy serevényfüzes él. Ezekben a fajok döntő többsége megegyezik a típusos nyílt homokpusztagyep fajaival, de a szürke káka csomói és a serevényfűz alacsony bokrai között vízigényesebb fájók jelennek meg: a fehér tippan, a kékperje, a siska nádtippan, mezei varfű stb. A zárt homokpusztarét és a nedvesebb buckaközök növényzetét követő erdős vegetáció megjelenése jelenti a szukcesszió befejező lépését, a homoki zárótársulások kialakulását. A borókás-nyáras a homokbuckák nyílt pusztagyepe továbbfejlődésének eredménye. A buckákon megkapaszkodó, néha több száz éves, terjeszkedő közönséges boróJca-bokorcsoportok között а nyílt homokpuszta fajai élnek, tömeges például az előbb nem említett fényes sás is. A mélyebb fekvésű részeken viszont megjelenik a fehér nyár, amely zárt erdőfoltokat alkot végül. A nyár alól kiszorul a fényigényes boróka, helyét más cserjék, a fagyai, az egybibés galagonya, a varjútövis benge és a hamvas szeder foglalják el. Ez a vegetáció a Nagykőrösi-erdő területén kevésbé szép kialakulású, töredékes. A homokon élő legfejlettebb vegetáció a tölgyeserdő. Két változata van — két külön társulás. A pusztai tölgyes nyíltabb, szárazabb, aljnövényzete erdőssztyeppfajokban gazdagabb. A gyöngyvirágos tölgyes magasabb talajvízszintű helyeken található, lombkoronaszintje jobban záródik és aljnövényzete dúsabb. A Nagykőrösi-erdőben mind pusztai, mind gyöngyvirágos tölgyes jellegű állományok is vannak. Lombkoronaszintjükben uralkodó a kocsányos vagy mocsártölgy, a cserjék közül leggyakoribbak a fagyai, a veresgyürüsom, a kutyabenge és a varjútövis, valamint a hamvas szeder. A gyepszint jellemző faja a pusztai tölgyesben a barázdált vagy pusztai csenkesz, a gyöngyvirágos tölgyesben az erdei gyöngyköles és névadó növénye a gyöngyvirág, amely elsősorban ezekben az állományokban él. Gyakori mindkét társulásban az erdei szálkaperje, a soktérdű salamonpecsét, a ligeti per je, a bársonyos tüdőfü, a borsfü, a borzas ibolya, a göcsös görvélyfű stb. A kultúfhatást jelzi az egyre inkább terjedő akác, a csalánosok, de a hamvas szeder sűrű bozótja is. A Nagykőrösi-erdő története egyébként a XIV. sz.-tól kezdve végigkövethető a történelmi dokumentumok alapján. Az okmányokból tudjuk, hogy valaha jóval kiterjedtebb erdőségek voltak a környékén, melyeknek maradványa csak a Nagyerdő és a Csókáserdő. Teljesen eltűntek viszont az egykori kőrisligetek, melyekről a város a nevét kapta. A területünkön található egyéb erdők (Mikebuda, Csemő, Fertályos kaszálók stb.) nyárültetvények és akácerdők, másrészt a régi tölgyerdők erdészeti