Ikvai Nándor szerk.: Cegléd története (Studia Comitatensia 11. Szentendre, 1982)

I. Természeti, földrajzi viszonyok - 2. A városkörnyék természetes növényzete (Szollát György)

és kocsányos tölgy hagyásfák azonban az eredeti vegetáció tanúi, csakúgy, mint a cserjeszintben a mogyorós hólyagfa és az aljnövényzetben a száraz tölgyesek jellemző fajai: a tatár juharos lösztölgyesben fáciesalkotó nagy termetű fű, a magas gycngyperje, a finoman molyhos levelű bársonyos tüdő fű, a soktér dű salamonpecsét, a bolondbúza és az illatos gyöngyvirág. Gyakoriak a lombos erdőkben általában elterjedt növények közül az erdei gyömbérgyökér, a hagymaszagú kányazsombor, a csomós ebír, az erdei szálkaperje és a baracklevelű harangvirág. Mint már korábban volt szó róla, az Alföldre jellemző vonás, hogy az ősi löszsztyeppek csak töredékesen, sokszor szántók közötti mezsgyéken, útszeleken maradtak fenn. Ráakadhatunk ilyen maradvány sztyeppfoltókra itt is, az Albertirsára bevezető földutak mentén. Közülük egyik-másik őrzi még a sajátos löszpusztai növényeket. Egy helyütt például együtt bukkanhatunk rá a kunkorgó árvalányhajas gyepfoltok között a kelet-európai sztyeppék flórájával közös, Magyarországon nevezetes fajokra: a pusztai cserjéseket is alkotó, kontinentális erdossztyeppnövény törpemandulára, a sárga, keresztesvirágú festő csüllengre és a nyúlánk vagy harasztos káposztára. De említésre méltó a ligeti zsálya és a késői pitypang is — szintén kelet-, délkelet-európai elterjedésű fajok. A közönséges tarackbúza és a fenyérfű elszaporodása, illetve tömeges volta azonban már itt is jelzi — a többi gyomokkal együtt — a degradációt. A löszön és homokos löszön kialakult növényzet és flóra áttekintése után most rátérünk a homoki vegetáció jellemzésére a biotikus szukcesszió főbb állomásait nyomon követve. E folyamat első lépéseként a mozgó homokdombok (Nagykőrösi-erdő) szélfútta homokján virágtalan növények — zuzmók és mohák — telepszenek meg. Ezek az ún. pionír szinuziumok indítanak el több olyan folyamatot — homokkötés, biológiai mállás, humuszfelhalmozódás —, melyek végül is a homoki váztalajt gyengén humuszos homoktalajjá „érlelik", amin azután már magasabbrendű növények is megélnek. A kezdeti stádium után — s később még inkább — szerteágazik, több úton folyik tovább a bonyolult szukcesszió, elsősorban a talajvíztől való távolság, de kitettség, mikroklíma, talajminőség függvényében is. A talajvíztől távol, magasan fekvő részeken az egyéves füvek — fedél rozsnok, vadrozs — tömeges megjelenése jelenti a következő lépést. Közöttük virít nyáron a fehér virágú, fésűs levelű homoki cickafark, a tövises királydinynye, s ez utóbbival együtt igen kellemetlen élményben részesíthet bárkit a főleg bolygatott helyeken felbukkanó, észak-amerikai származású és terjedőben levő átoktüske. Az egyéves homoki gyep

s társulást váltja föl fokozatosan a már félig kötött homokon a nyílt homokpusztagyep, melynek uralkodó évelő pázsitfüve — egyben a társulás névadó és karakterfaja — a magyar vagy homoki csenkesz. Szintén mélyebben gyökerező jellemző növénye a deres fényperje. E ritkás fűcsomók közt számos nevezetes növény él: az endemikus, fehér virágú kései szegfű, és a szintén bennszülött, de liláspiros színű tartós szegfű. További endemizmus a magyar szegfű és a homoki kikerics, kontinentális elterjedésű a pusztai kutyatej, egy magas termetű ernyős, a homoki kocsord, és a maga módján költői szépségű magyar szappangyökér. A homokpuszta jellegzetes pontusi növénye a homokviola és a homoki bakszakáll, pontus-pannóniai a légies homoki keserűfű, a társulás karakterfajai még a szubmediterrán báránypirosító és a homoki vértő, valamint a homoki szalmagyopár. De említhetjük még a gyakori homoki pimpót, az erdélyi gyöngyperjét vagy a homoki habszegfut is.