Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)
Gödöllőiek - Besics Beatrix: Az eredetmonda feldolgozásai Székely Bertalannál és a „Gödöllői iskolában”
célzatú kifakadások, magánindíttatású ellenérzések szintjén mutatkozik meg, az tanítványainál, Körösfői Kriesch Aladárnál és Nagy Sándornál, illetve az általuk alapított gödöllői művésztelep eszméiben, elveiben már egyfajta utópisztikus-iszocialisztikus tendenciát, sőt programot jelent. Ezek az elképzelések nálunk együtt jelentkeztek egy olyan törekvéseik, mely a XX. század folyamán időről időre feltűnik, s amelynek motívumai megtalálhatóak Székelynél is (Id. a magyar ornamentika gyűjtése). Ez a népihez, sőt a népművészethez való tudatos visszanyúlás a művészet fölfrissítésére, korszerűbbé tételére, megújítására, egyáltalán új magyar művészet megteremtésére. A későbbiekben azonban a problémafölvetés korszerűségét adó tényező — a politikus művészet, társadalmi változások követelése — még a föntebb említett nyomaiban is eltűnt. Űgy látszik tehát, az az irányzat, melynek összetevői föllelhetők Székelynél is, zsákutcának bizonyult. A gödöllőieknél utoljára meglevő, időben kétségtelenül megkésett, egységesen jelentkező nemzeti és művészeti múltkeresés és bizonyos társadalmi változások igénylése a továbbiakban két különböző irányzatként élt tovább. Az eredetmonda-ábrázolásinak és -feldolgozásoknak — a már említett irodalmi párhuzamoknak megfelelően — többféle megnyilvánulása van. Az egyik a hun—magyar mondakörrel foglalkozik, mint a magyarság eredetének bemutatásával. Ez elsősorban az erdélyi, Erdéllyel kapcsolatban levő művészek, illetve csoportosulások témája, mivel úgy tartották, a székelyek Csaba királyfi, Attila fiának leszármazottai. A másik témakör, mely náluk is előfordul, a haza megtalálásának története, a csodaszarvas-rege. Lényegében mindkét tárgynak (és a következőkben elemzendő művek mindegyikének) irodalmi megnyilvánulása tehát Arany János Buda halála című eposza, mely a Csaba-triíógiának része. A Csaba-trilógia Arany egyik legfontosabb epikai műve, annak ellenére, hogy befejezetlen maradt, 1835 és 1881 között keletkeztek egyes részei, melyek a következőek: Keveháza (1835), Csaba királyfi (1853), Előhang (1855), Csaba-trilógia (első dolgozat — 1855—56), Buda halála (1868), A Csaba-trilógia újabb alaprajza (1863), Csaba-trilógia (utolsó dolgozat — 1881). Arany összeköti a hunok, valamint Attila és Csaba történetét az eredetmondával, az előbbibe belefűzi az utóbbit, a csodaszarvas-regét. Mindezekhez rengeteget tanulmányozta a különböző forrásokat: a magyar krónikákat (pl. Anonymus), Priszkosz rétor emlékiratait a hun követségi útjáról, a nevekhez a Váradi Regestrumot, egyes elemeket átvett a német hősmondákból is, és végül, de nem utolsósorban használta Ipolyi Arnold Magyar Mythologiáját. Eposzelméletének egyik alapvető tétele volt, hogy csak olyan tárgyat dolgozhat föl, amelynek történelmi hitele van, vagy amely a nép, a nemzet tudatában, emlékeiben él, mivel az ilyen kifejezése egyúttal szükségszerű is. Miért lehetett ilyen hatással ez a töredékes, teljesen meg sem valósult mű a képzőművészetre? Ennek oka nemcsak a témaválasztás azonossága, hanem elsősorban annak indítéka. Mind Székely, mind pedig Körösfői és Nagy Sándor olyan irodalmi anyaghoz nyúlt, mely rokon volt törekvéseikkel. Mivel festészetükben a tartalom (mégpedig etikai tartalom) volt elsődleges fontosságú, Aranynál megtalálták azt, amit ők is kifejezni vágytak. A népi téma és ennek szimbolikus formában való megfogalmazása, a mítoszteremtés, a régmez és népihez való visszanyúlás által az új művészet létrehozása, illetve felfrissítése — mindannyiuk tevékenységének jellemzője volt. Az első képzőművészeti együttes ennek példázására Székely Vajdahunyad várának Aranyházába tervezett falképciklusa. 10 Bár időben megelőzi ezt Körös-
