Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)
Gödöllőiek - Besics Beatrix: Az eredetmonda feldolgozásai Székely Bertalannál és a „Gödöllői iskolában”
lődést jelezte, hogy egy ideig kiemelkedő középkori uralkodóink tevékenységét tartották példaadónak, és ugyanakkor a középkort mint korszakot a nemzet megerősödése, a nemzeti művészet kialakulása, egyáltalán Magyarország történelme példás korszakának tekintették. (Ennek az elméletnek voltak képviselői Ipolyi, Rómer és Henszlmann is. 7 ) A Hunyadiak — Mátyás király-témakör mint a nemzeti állam dicső korára való célzás, annak mintaképül állítása jelenik meg. 8 A kiegyezés után az alkotmányos monarchia lesz a cél és mintakép, részben angliai példákat követve, s ez egyben mutatja a politikai helyzet változását is. Az eredetmonda-ábrázolásokniak is megvannak az irodalmi párhuzamaik, alapjuk. Az egyik legfontosabb gyűjtemény Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája (Pest, 1854), melyet a kor művészei kézikönyvként forgattak. De Ipolyi is fölsorolja a maga „kútfőit": többek között a már említett Kiss Bálint-művet, Bizoni Károly: Magyarok ázsiai emléke (Pest, 1845) című írását, és a Reguly-albumot. A tudományos kutatások eredményei mellett már hosszú idő óta irodalomban és képzőművészetben egyaránt nagy népszerűségnek örvendett a hun— magyar mondakör is, bár az előbbiek eredményei létjogosultságát megkérdőjelezték. A képzőművészeti ábrázolások a kezdeti, még reformkori példák után a kiegyezés ideje körül kezdenek gyakorivá válni. Ennek oka az, hogy a stabilizálódó helyzet, a kialakulóban levő új államformáció által követelt keretek között virágkorát élő műfajt, a történelmi festészetet addig jellemző társadalmi elhivatottság, „vezércikkező művészet" mivolta kezdett háttérbe szorulni, nem kívánttá válni. 9 A közelgő millenniumi ünnepségek mesterséges fellendülést hoztak, egyre több lett a hivatalos megbízás, hirtelen megnőtt az érdeklődés a magyar őstörténet és mondavilág iránt is. Ez magával hozta, hogy a fejlődés két irányban haladt tovább. Egyrészt létezett — irodalomban és képzőművészetben egyaránt — az úgynevezett hivatalos irányzat, mely az ezredéves ünnepségek, a magyar államiság reprezentálására fejezte ki minduntalan a „magyar faj" ősiségét. Másrészt azonban megtalálható volt — ha nem is olyan feltűnően és hivalkodóan, mint az előbbi — egy újfajta törekvés is: az ősi magyar kultúra, az igazi művészet kutatása, rekonstruálása. Irodalomban ennek legkiválóbb példája Arany János, s hasonló irányt képviselt a festészetben Székely Bertalan. Ugyanúgy a romantikában gyökerező nemzetkoncepciót tekintették kiindulási alapnak, mint a kor hivatalos művészete, de a végeredmény, a művészi megvalósítás más. Ennek oka az, hogy míg az előbbi egy adott nemzeti múlt elképzelést propagált, ők ezt ilyen formában még nem létezőnek tekintették, s ezt a nem létező ideált akarták létezővé varázsolni, az elvet a gyakorlatban megvalósítani: vagyis nemzeti múltat vagy inkább mitológiát, nemzeti művészetet teremteni, létrehozni az elképzelt ideál alapján. Ez a sajátos historizálás teljesen hiányzott a hivatalos művészetnél. Bár ott is használták a múltkutatás eredményeit, de — mint például Benczúr — megmaradva egy, a reprezentálásra legalkalmasabbnak vélt, barokkos, pompázatos, magas technikai színvonalú stílusnál ábrázoltak minden témát. Székelynél a tárgy volt elsődleges fontosságú, ehhez kellett kiválasztani a stílust. A magyar nép ősi származását, történelmének összesűrített példázatát bemutatva kellett volna kialakítani a nemzeti művészetet, a magyar stílust. Ehhez már ő is tudatosan használt népi ornamentika-motívumokat, ezeket ötvözte azután a téma által megkívánt — többnyire középkori stiláris vonásokkal. Mindezt tovább gazdagították elméletének egyes vonásai. Ami például Székelynél még csak gyakran homályos
