Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Szij Béla: Adatok Kmetty János grafikai munkásságáról (1920–23)

ujjal kezeli még a karcolótűt, ... de mindig érdekes, esztétikus... önportréja az egyik legszebb magyar grafika." Az Üjság című lap december 24-i számában egy névtelen szerzőtől (minden bizonnyal Elek Artúrtól) összeállított híranya^ got találunk Kmetty albumáról. Eszerint különösen azok a lapok fontosak, amelyek „ideális tömegelrendezésükkel nagyot ígérő készületei Kmetty eljövendő festményeinek", vagyis a táblaképeken már részben megvalósított és még további kísérletekre váró kompozíciós vállalkozásainak. A rövid esztétikai értékelést egy fontos gyakorlati megjegyzés kíséri: „Az album hetvenöt számozott példányban jelenik meg, és a szerzőnél (VII. Dembinszky utca 24.) rendelhető meg." Végül a Magyarság című napilap karácsonyi számát említjük. A lap névtelen szerzője az album fedőlapjával együtt „tizenegy artisztikus, nemesen finom aikotás"-ról írt, s az önarcképet, a Koncertet és a Levétel a keresztről című lapot, kompozíciót találta a legsikerültebbnek. A napihírek formájában megjelenő értesítések után 1921-ben a Nyugat január 16—i számában Elek Artúr tollából jelent meg részletesebb esztétikai elemzés Kmetty rézkarcairól és a Bartók-portréról. Kiemelte Kmettynek — a kubista szemlélet nyomán kialakult — szokatlan plasztikai erejű formaalakítását, a monumentális festés, a nagyszabású komponálás iránti készséget. És mivel ilyen irányú alkotói vágyait mesterünk falsíkon, nagyméretű kompozíciókban sem a háború előtt, sem a háború alatt nem valósíthatta meg, a „monumentális festményeknek egyéni ízű és varázsú vízióit (elképzeléseit) a táblaképein, vázlatain jelenítette meg." 1920 táján még kevesebb reménye lehetett Kmettynek arra, hogy monumentális feladatot kapjon, s „az ecset és a fal síkja helyett karcolótu ós rézlap lett egy időre önmaga kifejeződésének szerszáma és anyaga". Elek Artúr részletesen írt a Bartók-portréról, s abban azt a lenyűgöző és monumentális hatást is hangsúlyozta, amelynek segítségével „Bartók szelídségében is energikus fejének kifejezését a benne fejlett gondolatok és alkotások jelentőségéhez fokozta föl". Hasonló következtetésekre jutott Kmettynek az albumban szereplő „nagyobbik karcolt önarcképét" vizsgálva, „mely a művésznek technikai tekintetben is eddig legkiválóbb alkotása ... Kicsiny méretűségében is csaknem monumentális hatású... A fővonalainak minden lendületessége és keresetlen erélyessége mellett is jelentkezik már ezen a lapján az előadásnak az az aprólékos gazdagsága, mely az egymás mellé és az egymáson keresztbehúzott finom vonalkák szinte piheszerű hatásában nyilvánul". Kmetty vonalainak szépsége és érzékenysége híven érzékeltette az anyaggal való szeretetteljes foglalkozást és a művésznek azt a vágyát, hogy megfejtse a papírlapon elérhető bársonyos hatás titkát. Mindezeken túl Elek Artúr észrevette azt a jellemző sajátosságot, amely Kmetty munkásságára mindenkor, tehát a húszas évek elején is jellemző volt. Eszerint „az ő súlyos keze nem alkalmas azoknak a könnyed és játszi hatásoknak a kiaknázására, amelyek a karcolótu számára önként adódnak ... egyéniségében nincs semmi játszi, kemény fogású keze alatt nem lüktet föl vidáman a vonal, és nemi kanyarodik önmagába ornamentikusan". A legsikerültebb lapnak azt a kompozíciót minősítette, amelyen „muzsikáló, álló és ülő férfi és női aktok töltik ki néhány fatörzs segítségével a teret". Szinte bizonyos, hogy a Koncert című rézkarcra gondolt. „Az alakok mozdulatai vázlatosságra és ritmusra Raffaello és Spagna muzsikáló múzsáival vetekednek." Kmettynek a zenei harmóniákkal egyenlő 100