Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből II. (Studia Comitatensia 8. Szentendre, 1979)
G. Sin Edit: Szentendre a XIX–XX. század fordulóján
felvidéki fuvarost sem alkalmaztak, mert a szőlők többségét elpusztította a filoxéra. Ez volt a város sok évszázados történelmének egyik legnagyobb tragédiája. ч Soha többé nem állt helyre az egykor oly híres szentendrei szőlőtermelés. Hiába próbálkoztak amerikai szőlővesszőoltvány-teleppel, hiába szerveztek a város bérleti földjén szőlőiskola-mintatelepet. 1891-ben Dumtsa azt javasolta, hogy vegyen a város Szigetmonostoron földet közköltségen, hogy homoki szőlőt telepítsenek oda, mely a lakosság közt kiparcellázva enyhítené a filoxéra utáni nyomort. A képviselő-testület azonban leszavazta ezt a valóban eléggé irreális tervet. A szőlők pusztulása után új irányt vett a város mezőgazdaságának fejlődése. Intenzívebben kezdték művelni az 1884-ben kiszárított mocsarak helyét. Itt viszont az állandó bel- és árvízveszély fenyegetett. Gyakran az egész termés elpusztult. Súlyos természeti csapást jelentettek az erdei vadállatok pusztításai is. Éppen ezért évről évre felmerült a képviselő-testületi közgyűléseken, hogy Szentendrén egyes vadakat az általános vadászati tilalom idején is el lehessen ejteni. A minisztérium minden esetben meg is adta az engedélyt. Azt is több ízben felvetették, hogy kerítsék be a város erdőit. A filoxérapusztítás után néhány évre kezdett kialakulni a szentendrei mezőgazdaság új profilja, a gyümölcskertészet. Különösen az egres termesztése vált általánossá. A régi szentendrei virágzó mezőgazdaságnak azonban — úgy látszott — örökre nyoma veszett. „Vidékünk régi szőlői elpusztultak, csak itt-ott maradtak meg romjai a néhai boldogságnak, intő példa gyanánt, hogy miként pusztít a természet ott, ahol az ember tunya tétlenségében nem akar magán segíteni.. . Csak egy percre ébredjünk öntudatra abból a 15 esztendős ölő álomból, melybe a nemtörődömség és bűnös tétlenség döntött, akkor megszűnik az a rémes csúnya szó, hogy »parlag«. Boldog lesz minden vidékünkhöz tartozó úr és paraszt. Lesz szüret! Lesz munka!" — olvashatjuk a Szent-Endre és Vidéke 1899. november 5-i számában. A december 30-i szám így ír: „Vidékünk, mely hatalmas tényezője lehetne országunk gazdaságának, ölbe tett kézzel tekintette a természet csapása okozta pusztulást, s megengedte, hogy a jólétet nyomor és nélkülözés váltsa fel. Kétszeres szorgalommal és buzgósággal kell az elmulasztottat pótolnunk, erős erővel kell a földből jólétünket ismét előteremtenünk. S ha vidékünk őstermelése beéri országunk ipari és kereskedelmi haladását, — boldogok leszünk." A város mezőgazdasága azonban még hosszú ideig nem indult virágzásnak. A növénytermelésen kívül hanyatlásnak indult az állattenyésztés is. 1903-ban például alig volt sertés a városban, felment a zsír és hús ára, ezért „ ... a város hentesei kényes helyzetbe kerültek". 29 Egyébként éppen ebben az évben égett le a város régi vágóhídja. Helyette 8000 koronás költséggel terveztek egy újat, amely „ .. . a várostól távolabb eső helyen ... a mai követelményeknek megfelelőleg építtettetik fel". 30 1909-ben a korábbinál veszélyesebb mértékben lepték el a hernyók és lepkék a mezsgyéken, utak mentén felburjánzott gazt és bokrokat. Tanulságos idéznünk azt a ma már mosolyra késztető döntést, amit a képviselő-testület ezzel kapcsolatban hozott: némi jutalom felajánlása mellett lepkefogdosást rendelt el. „...a város közpénztárából a hatóságnak beszolgáltatott minden 10 (:tíz:) darab élő lepke vagy báb után 2 (rkettő:) fillért fizet, minélfogva ezen véghatározatnak minél szélesebb körben leendő közhírré tételét elrendeli". 31 30
