Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből II. (Studia Comitatensia 8. Szentendre, 1979)

G. Sin Edit: Szentendre a XIX–XX. század fordulóján

A képviselő-testület 1909. július 6-i ülésén beszámoltak a határozat végrehajtásáról: „A számvevő jelentése szerint 116 000 azaz Egyszáztizenhatezer élő lepke lett beszolgáltatva, illetve kiirtva, és ezért a közpénztár 232 kor. azaz Kettőszázharminokettő koronát fizetett ki." Az imperializmus korának modern agrotechnikai módszereivel nehezen barátkozott meg Szentendre. 1909-ben amerikai lisztharmatgomba lepte el a város piszke- és ribizliültetvényeit. A tanács beszerezte a szükséges permetszert, de a lakosság valószínűleg nem vette igénybe a várt mértékben, ezért amikor 1910ben ismét jelentkezett a lisztharmat, a városvezetőség jelentést tett róla a minisztériumnak. A Szentendre és Vidéke Hírlapja 1910. május 20-i száma így kommentálta az eseményt: a lakosság nagyon haragudott a városvezetőségre e jelentés miatt, pedig enélkül nem lehetett volna megállítani a piszke pusztulását. Azzal, hogy idejében védekezett a város, félmillió koronát mentett meg a lakosságnak. A helyi mezőgazdaság korszerűsítésének igényéről az 1912-es újságokban olvashatunk. A „Közigazgatási jegyzet" című rovatban található az a javaslat, hogy adjanak örökbérbe a város parlagföldjéből 50 holdat 25 családnak, hogy ott bolgárkertészetet létesítsenek, mert ,,az általános leromlás, a tömeges elszegényedés rohamosan, ijesztően közeledik".

32 A Szentendre 1912. február 25-i száma az intenzívebb termelés érdekében sürgeti, hogy a napszámosmunka helyett térjen rá a város a teljesítménybérezésre. A múlt század végén a város területéhez tartozó földeken kőszén után kezdtek kutatni. Azonban az eredménnyel kecsegtető kutatások ellenére sem játszott szerepet a bányászat Szentendre későbbi életében. Csupán homok- és agyagbánya s ehhez kapcsolódóan téglagyár volt a város tulajdonában. Az 1897-es téglaár-emelkedés után azonban rohamosan csökkent a tégla iránti kereslet, ezért 1899-ben egy időre megszüntették a városban a téglaégetést.

33 Szentendre iparát — mint ezt a már említett statisztikai adatok is mutatják — a monopóliumok térhódítása idején még a kisipari jelleg jellemezte. A város ma is működő gyárai közül kettőnek az elődje megvolt a századforduló korában. Zimmer Köhler szerszámgyárosnak az Országos Iparegyesület 1882. augusztus 16-án a következőket írta: „...a beküldött szerszámok szakértők által eszközlésbe vett megvizsgálása alapján, miután gyártmányát kitűnő minőségűnek találta, az egyesület ezüst díszérmét versenyképesség alapján megítélte az igazgatóság".

34 Borovszky monográfiájában ezt találhatjuk Zimmer üzeméről, a későbbi kéziszerszámgyár őséről: „Az erdők felé vezető völgyben van a külföldön is jó hírnévnek örvendő Zimmer-féle szerszámgyár, amely jelenleg Csoknyai Jenő birtokába ment át." A későbbi kocsigyár őséről így ír a monográfia : „ .. . a Lám-f éle, e nemben az országban egyedülálló angol lemezelő gyár ... gyártmányai különösen keleten találnak kitűnő piacra".

35 Az említett létesítmények azonban jó hírnevük, kitűnő termékeik ellenére is kisüzemek voltak. Pedig ezekben az években már Szentendrén is égetően szükségesnek mutatkozott néhány korszerű gyár alapítása. Dumtsa Jenő is jól látta ezt a problémát, és felemás módon bár, de lépéseket is tett a megoldásra 1891-ben: „...a magas kincstár a keresetet nélkülöző munkásosztály felsegélése végett egy dohány és szivarka gyárt felállítani szándékoza — és amint bizalomra méltó kútforrásból tudomásomra jutott — némi áldozathozatal mel31