Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből II. (Studia Comitatensia 8. Szentendre, 1979)

G. Sin Edit: Szentendre a XIX–XX. század fordulóján

STUDIA COMITATENSIA 8. Szentendre, 1979. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból FEJEZETEK PEST MEGYE TÖRTÉNETÉBŐL II. G. SIN EDIT: SZENTENDRE A XIX—XX. SZÁZAD FORDULÓJÁN (1890—1914) í. Bevezetés A visszaemlékezések és regényes leírások tükrében jellegzetes hangulatot árasztó kis település volt a századforduló Szentendréje. A rendíthetetlen falusi nyugalom és a rohanó nagyváros sok-sok jellemvonása keveredett, ötvöződött itt sajátos egésszé. Reggelenként hat órakor végigvonult a városon a tehéncsorda. A főtér környéki módos polgárházakból naponta kétszer is végighajtották legeltetni a libákat a Duna-partra, a sziget irányába. A város képéhez hozzátartozott az öreg dobos, aki élénk dobpergés kíséretében magyarul, németül és szerbül adta tudtul a lakosságnak a közérdekű híreket. Szentendre másik — városias — arcához tartozott a Budapest felől közlekedő, sokat szidott vicinális és a köd miatt néha órákig veszteglő — a régi öregek szavai szerint „ködöt álló" — dunai hajó. A főtéri kávéház előtti kerthelyiség is tipikus városi jelenség: törzsvendégei közé tartoztak a városházi agglegények, „ ... a monoklis tanfelügyelő, az örökifjú hajóskapitány".

1 Az évszázados főtéri kereskedőházak között a századforduló korában helyet kapott a zálogház, sőt a nyilvánosház is. Szokatlan, furcsa együttes ez így, mégis egységes, szerves egész képpé áll össze — legalábbis az idős szentendrei lokálpatrióták visszaemlékezései szerint — több mint fél évszázad távlatából.

2 Az építészeti struktúrájában, közigazgatási rendszerében, sok külső allűrjében városias település szemléletmódjában, életvitelében, mindennapi szokásaiban inkább falusias. Szentendre a két végletes életforma határán áll: szerencsésen ötvöződik benne a „városos Magyarország" néhány ismérve a változatlanság miatt biztos támpontot jelentő falusi nyugalommal. A másutt katasztrofálisnak látszó speciális századfordulós válság Szentendrén alig éreztette hatását. Nem véletlen, hogy a város belső nyugalma, derűje otthonos légkört biztosított neves művészek számára isj (Jankó János, a híres karikaturista 1873-tól haláláig, Ferenczy Károly 1889 és 1892 közt, Ábrányi Emil pedig 1906-tól 1920-ig élt Szentendrén.) Igen jellemző az a mód, ahogyan Stéger Ferenc, a világhírű operaénekes a szédítő világsiker után hazatér és ismét otthont talál Szentendrén. „ ... több mint három évtizedes távollét után tér vissza 1874. május 17-én... Patriarchális életvitele az, ami visszavezeti őt Szentendrére a visszavonulás után, s mintha csak tegnap hagyta volna el a várost, azonnal visszatalál életébe. Ha hosszú művészkaftánjában végigsétál a városon, kedvesen invitálják a Duna-soriak, boltosok, mesterek. Ha betér, vagy joviálisán eltársalog a kapuban, a hallgatót, szemlélőt fercacqr Mâzeon 17