Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből I. (Studia Comitatensia 7. Szentendre, 1979)
Jakus Lajos: Váci hajómalmok
dor molnársegédek még hallották emlegetni öreg segédektől, hogyan történt a karóverés. Ehhez megfelelő szerszám kellett, amit előbb a céh, később az ipartársulat bocsátott a tagok rendelkezésére. A karóverő szerszámot Suhay Lajos dunaradványi (Szlovákia) volt molnársegéd rekonstruálta. Édesapja készített neki még gyermekkorában ilyet játékszernek. Ott „kolostyá"-nak nevezték. Három oldaltámasztóval rögzített, kb. 3 m magas oszlop, vájatában lehetett csigán felhúzni több mázsás öntöttvas „bárányt", mely leengedve súlyánál fogva zuhant alá a „malomkarószegre", melyet kijelölt helyen a Duna fenekébe vertek. 76 A karó 3—4 m hosszú, 20 cm vastag fenyőszál, végére vasból hegyes szigonyt készítettek. Megjelölték rajta, hogy milyen mélyen kell lemennie a földbe, kb. 60—70 cm-re állhatott ki a mederből. Itt befűrészelték, de alatta megvasalva kapott egy szakállt. A karóverő szerszámot két ladikra szerelték, azt a helyszínen lehorgonyozták, utána megkezdődött a karó verés. Amikor már jól ment, nótaszóra is folyt a sulykolás. Egyik mindig figyelte a mércét, s amikor elérte, a karót tovább nem verték, hanem oldalba vágták, mely eltört a szakáll fölötti befűrészelésnél. Malom bekötése a karóhoz A karóhely irányának ismeretében két ladikkal, mindegyikben 5—6 ember ereszkedett le. 40—45 m jó erős angolláncot eresztettek a mederbe, s azt a két ladik között húzták. Mikor megakadt a karó szakállában, az egyik ladik jött kifelé. A láncot maga felé húzta, majd a másik ladikot „vágatták" befelé, így „fűrészelték" a láncot, hogy szemét vagy bokor ne maradjon a karó szakállában. Ha tiszta volt, hallatszott, hogyan zörög a lánc a vasban. Ekkor ráfűzték a kislánc egyik végére a nagy szemű malomláncot, s felét áthúzatták a karón. Kiemelve a belső ladikba a kis szemű angolláncot, a nagy szeműt „megszemezték". Ez a művelet abból állt, hogy keresztbe tettek egy evezőt a ladikban, belefűzve kötélhurokba, a „gúzsba", majd arra áthurkolták a malomláncot, hosszú véget meghagyva belőle. Egy malomfoggal megszemezték, vagyis két láncszemébe beleütöttek egy biztosító karót. Ezután kimentek a malomért a partra a másik ladikban, s malomkötélre akasztották. A hajón geborára csavart erős rúddal körbe-körbe csavarodott a kötél, vagy engedte, hogy befelé „vágjon". A völgyhajón csak „cságattyúkötél" volt, hogy ne tudjon elfordulni. Előbb a völgyhajóra tették a láncot, majd a malomra másik végét. Akkor ráütöttek a szemzőre, az ék kiesett, a hurokra fogott lánc szétugrott és a völgyhajó a malomhajóval megfeszült rajta. Biztonságból adtak még a malomnak egy „vendégmacskát", kb. 30 m-es, erős „angolláncon", rendszerint a hajómalom oldalára, hogyha kiugrana a nagylánc a karóból, akkor kifelé vezesse a malmot a part felé. Vasmacskára kötés Amióta megszűnt a hajózást veszélyeztető karóra kötés, minden hajómalom vasmacskán horgonyzott. Itt is előbb megnézték az irányt, hova szándékoznak állítani a malmot. Ismerték a víz sodrását, erejét, a legalkalmasabb helyet választották ki a Duna közepe táján. Egy ladikról lehorgonyoztak kismacskára, 247
