Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Szabó István–Szabó László: Az erdő szerepe az Ipoly-völgy községeinek életében a jobbágyfelszabadítás után

hogy az elejtett vad, ha nagy volt a fogás, több család bevonásával kerülhetett csak értékesítésre vagy felhasználásra. így egy-egy fogás sok embert érintett, még akkor is, ha nem mérték szét a húst, s néhány napra vagy esetleg hoszszább időre (kolbásznak feldolgozva, füstölve) jelentős mértékben kiegészíthette a család étrendjét. Ez pedig a szűkös Ipoly-völgyi viszonyok között sokat jelentett. Általánosabb volt a puskával felszerelt orvvadász, vagy ahogyan itt általánosan nevezik: rapsic. „Nem egy embernek vót ezelőtt puskája, nem úgy mint most. Mert most mán tudtommal szigorúan veszik. Nem mer arra vetemedni senki se. Meg hát nincs is rá szüksége neki most. De hát akkor bizony vótak. Ismertem én is többet személyesen. Akik kijártak. Olyanok vótak többnyire, akik nem szerettek dógozni. Azok mentek vadorzónak." (Vámosmikola.) Azok, akikét a közösség rapsicként ismert, számon tartotta, s azonnal hírét vette, ha volt nála olcsó vadhús kimérni való. Szinte pillanatok alatt elterjedt a fogás híre, s mentek érte, vásárolták. Hogy milyen mértékű lehetett ez az orvvadászat, s milyen jelentős a községek napi életében, azt egybehangzó vélemények állítják, s Bernecebarátiban, Kemencén, Letkésen éppen a mostani szigorú fegyvertartási engedéllyel, az orvvadászok „tönkretételével" magyarázzák a vadak túlságos elszaporodását, s a minden eddigit felülmúló vadkárokat. Amíg orvvadászok voltak, addig a község alatti földek közé nem merészkedtek a vadak, s most van úgy, hogy megdézsmálják hidegebb időben az udvarok, kertek szénáit is (Bernecebaráti). Régebben pedig a vadaskertek sokkal nagyobbak voltak, bővebben volt vad, s az átjárt a községi erdőkbe is, de a faluig nem merészkedett (Kemence). Megpróbálkoztak a községek úrbérességei azzal is, hogy vadásztársaságot alapítanak, a saját erdejükben vadásznak, saját hasznukra. Ez az erdő azonban kicsi volt, s a vadat elriasztották a fáért járók, gyűjtögetők. Kevés vad tanyázott ott, bár átkerült a káptalani erdőből isok védett vad is. Ez azonban kevés volt, s inkább csak az orvvadászok javára szolgált az a szabály, amely szerint „ha elejtett valaki egy vadat vagy megsebesített a közbirtokossági területen és az a vad átvánszorgott az állami vagy káptalani erdőbe, mán oda nem vót szabad értemenni csak ötven méterig. De ha beljebb ment, csak nem hagyták ott." (Letkés.) Űgyhogy az orvvadásznak csak át kellett húzni a másik erdőbe, s már biztonságban voltak, mert a két külön erdész, az uradalmi és az úrbérességi a másik területével nem törődött. A vadállomány azonban kevés volt az úrbéres vadásztársaságnak, ezért mindenütt feloszlott, s inkább kiadták más vadásztársaságnak bérbe: „Régebben vót itt vadásztársaság, a közbirtokossági tagok közül, de nem volt kifizetődő. Aztán később ki lett adva más idegen vadásztársaságnak, külön az erdő meg a laposság" (Letkés). Az orvvadászok haszna így még növekedett, mert inkább vadászhattak a zavarosban, több volt a gazda, könnyebb volt kijátszani. A közbirtokosság erdeje ezenkívül a napi életszükségletek kielégítésében, mértékkel alig mérhető haszonban jelentkezet: gyűjtögetés (makk, gyógynövények, s főként tüzelő); néhol kőfejtési lehetőség is volt, ha felszínen alkalmas kövek voltak; ügyes emberek elhullott agancsot, érdekes alakú gyökereket emléktárgyaknak dolgozták fel, s tettek szert belőle kevés haszonra. Mindez azt jelentette, hogy az erdőben a falu lakossága naponta, hetente megfordult, minden családnak, személynek dolga akadt ott, s ezzel az állandó erdőbejárással rongálta a faállományt, zavarta a vadakat, s esetleg meg nem engedett hasznot igyekezett húzni belőle a köz rovására. Hogy az állandó erdőbejárásnak ne 6 Studia Comitatensia 5 31