Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Szabó István–Szabó László: Az erdő szerepe az Ipoly-völgy községeinek életében a jobbágyfelszabadítás után

is jog szerint számoltak: 100 négyszögölet, mondjuk annyi jut egy jogra, ha három joga volt, akkor 300 négyszögölet kapott. De lehetett több is, mint 100 négyszögöl, a területtől függött. Megfaragtuk a fát, na ez a Kis Jánosé, ez a szám, akkor mellette még két jog után volt az övé, ha 300 négyszögöle volt, három jog után. Mellette egy illető, az meg már öt jog." (Letkés.) „Volt úgy, hogy névsor szerint mentünk gyérítéskor. Kijelöltük, 'kinek hány öl széles jut abba a dűlőbe vagy erdőrészbe és aszerint lett elosztva. Akinek egy joga volt, az keskenyebbet kapott. Megfaragtuk a fákat és ráírtuk a nevét. Névsor szerint is mentünk." (Letkés.) Az elosztás tehát ugyanolyan nyilas osztással történt, mint ugyanitt korábban a rétföldek, kaszálók kijelölése és hasznának elosztása. Letkésen, de a többi településeken is, a legelőket nem tavasztól használták, hanem először az első szénát levágták róla, s majd csak a sarjút legeltették. A kaszálásra kijelölt területi egységeket is nyilas osztással, sorshúzással jelölték ki kinek-kinek, a legeltetési jog (legelőjog) arányában.

12 Mivel a rétföldek a tagosításkor szintén véglegesen felosztódtak, a legelő azonban közös volt, így a legelő első kaszálásakor megmaradt gyakorlat őrizte csak a régi rétföldi nyilas osztást, azaz azt, amely mintájául szolgált az erdőbirtokosságnak is a fák szétosztásában. Természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy a famennyiség elosztásának ismeretlen volt korábban ez a .módja ezen a vidéken, de ezt az elosztást — éppen mert nem volt önálló kihasított jobbágyi erdő — nem maguk a jobbágyok gyakorolhatták. A rétföldek használata azonban saját gyakorlatuk volt korábban is. Ügy véljük, maga a nyilas osztás azért mehetett át természetes módon az erdőhasználatra, mert nem volt ismeretlen előttük. Az uradalmi erdőkben kiirtott területeken az uradalom eladta a földben maradt tuskókat, s azt ki lehetett szedni. „Vótak ilyen irtványok. A tuskót bennhagyták és azt ki kellett szedni a földből. Akkora tuskókat kiszedtünk! Tőgyfa, cserfa tuskókat, hogy ..." {Letkés.) Ám az uradalom itt a falu lakóival, mint egyénekkel lépett kapcsolatba, s nem mint közösséggel. Az erdész egyszerűen megjelölte az eladandó területet, s mindenki maga látott hozzá a munkához, különösebb elosztás nélkül. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy bizonyos esetekben az uraság és a falu között korábban is ez volt az elosztási gyakorlat, s nem pedig a nyilas osztás. A jobbágykorban ugyanis nem voltak erdőjogok, hanem inkább — így,emlékeznék rá — a szükséglet arányában kaphattak fát. Az uradalmi erdőt és a falu erdejét egy léniának nevezett, kb. húsz méter széles kiirtott sáv választotta el. Ugyancsak voltak utak, s az egyes különböző korú telepítéseket egymástól elválasztó kisebb léniák, a falu erdején belül is. Itt a vadon nőtt bokrokat, kis fákat, cserjéket ki kellett irtani időnként, s ezt is az úrbérességi tagok vehették meg pénzért, s fizették be a közös kasszába: „Persze, vót jel a közbirtokossági erdő és az káptalani erdő között. Minek mondják az öregek? Lénia. Az ki vót termelve állandóan. Sűrű bokrok vótak ott végig. Az úgy keresztülment az erdőn. Ez egy húsz méter szélességű sáv volt, ki volt irtva. Aztán azt kiadtuk úgy mikor az már fölnőtt annyira, hogy ki kellett irtani. Akkor kiadtuk újra kitakarítani. Aztán azt úgy rőzsének öszszevágták." (Letkés.) Erre egyénileg nyílt lehetőség, s akinek megérte, az megvette egy részét. Nem az egész közösség között osztották szét, s a bizottság sem vonult ki ez alkalommal. A csősznek kellett bemutatni a papírt a vételről, s az mondta meg, hol kell kezdeni, meddig vághatja. A nyilas osztás tehát itt sem érvényesült, hiszen nem az egész közösséget, csak egyéneket érintett. Volt azonban az erdőnek a jobbágykorban és a kapitalizmus korában is 79