Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Bády László. Népi gyógyászati emlékek Ipolytölgyesen

STUDIA COMITATENSIA 5. Szentendre, 1977. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból BÖRZSÖNY NÉPRAJZA BÁDY LÁSZLÓ: NÉPI GYÓGYÁSZATI EMLÉKEK IPOLYTÖLGYESEN Tölgyes a világ közepe, mondták többen is szülőfalujukról az idősebbek a 60-as évek elején, az alábbi hiedelmek és emlékek gyűjtésekor. Kérkedés nélkül állították, hiszen ez természetes, templomuk rá a bizonyíték. Másfelé mindenütt elöl van a torony és alatta a kapu, náluk viszont a templom végében áll. — Ezen a kedves hiedelmen kívül egy sereg más is él még bennük, de már csak akkor jutnak felszínre, ha az érdeklődőnek felszabadultan mesélhetnek. Magatartásukat természetesen nem befolyásolja már egyik sem. Megváltozott a világ, egyszerűen nincs rá szükségük, mint volt fiatalságuk elszigeteltnek mondható korában, a tollfosztások és a fonóházak mesevilágában. Szívesen meséltek a régmúlt időkről, mit csináltak betegeikkel, amikor még nem volt orvosuk, vagy nem tudták elérni. A kölcsönös megbecsülés légkörében őszintén elmondták azokat a módszereket, amelyekkel a betegségeket igyekeztek elhárítani és betegeiket meggyógyítani. A hiedelmek elenyésznek, «le volt, aki még így emlékezett: „Én ugyan nem hiszek a boszorkányokban, de velem történt már asszony koromban, hogy éjjel bekopogtak az ablakon. Kimentem a hambitra, de nem találtam ott senkit, aztán hiába kerestem az ajtót, nem voltam képes betalálni csak virradatkor. A boszorkány hibás nyomra vezetett." Az irodalomból ismert tény, hogy a népi gyógyászat elveiben és az őket sugalmazó hiedelmekben sok a közös vonás országszerte és határainkon túl. Ősi élmények ősi erői szülték. Az emberi psziché fejlődésének abban a fázisában keletkeztek, mikor szellemek népesítették be a világot; az animisztikus korban, amikor még mindent csak természetfölötti erőkkel tudtak megmagyarázni. „Ezekkel a démonokkal állott egyetértésben a varázsló és a boszorkány."

1 Szociális öröklődéssel jutottunk hozzájuk, fenntartójuk a szájhagyomány volt. Az egység így is talányos és érdekes, amikor egy kis magyar község népe olyan hiedelmet vall vagy szokást gyakorol, mint a franciák, a németek vagy a románok. Igaz, hogy jártak erre a tatárok

2 és a törökök is, de elég kieső helyen fekszik, távol a városoktól. Egyik ilyen hiedelmük a kígyóval kapcsolatos. Náluk a falikígyó a család békéjét és egészségét őrzi. Ök már nem, de a mányijuk vagy a másik apjuk (nagyszüleik) még hallotta éjjel a falban „ketyegni, zörögni, cseregni, zümmögni". Csörgőkígyónak tartották. A családhoz annyira szoros kapocs fűzte, meséli a 87 éves Zsirai János, hogy „Saját szememmel láttam katonakoromban, ítz én kapitányomnak a fia halt meg, mikor lelőtte a kígyót, amelyiket a gyerek éveken keresztül etetett." Volt, akinek az égen is megjelent: „Libákat őriztünk 507