Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Gulyás Éva: Néphitadatok az Ipoly mentéről

Lidérc — rendkívül gazdag és differenciált a hiedelemköre. A téma valamennyi ágazata — lidérccsirke, lámpás, lidércfény, lidércnyomás — jól ismert és kerek történetek formájában gyűjthető.

19 A lidérccsirke fekete tyúk tojásából kel ki, Bernecebarátiban a legelső tojásából, „ha valaki a hóna alatt hordja". Perőcsényben megjelölték a fekete tyúk tojását, s mikor meghevert a tyúk, akkor alátették ezt is. Mikor kikelt, „azt mondták rá, hogy lidérc".

20 A lidérccsirke teljesíti gazdája kívánságait. Vámosmikolán „az ördög volt az, aki mindent hordott. Még a tehenet is megfejte macska képében." A lidérc pénzt hord a gazdájának, Perőcsényben a szárnya alatt hordta. Bernecebarátiban „Martonéknak volt lidércük, hordta nekik a pénzt". Ugyanitt emlegettek egy öreg Csomó nevű bojtárt, akinek szintén volt lidérce. Nagyon gazdag ember volt, de nem tudott addig meghalni, amíg „valaki el nem pártolta tőle. Három-négy napig is kínlódott." Sajnos a lidérc elküldésének módját már nem ismerik. Általánosan elterjedt az a szórakoztató lidérctörténet is, hogy a lidérc emberi ürülékkel hordja tele gazdája udvarát: „Az egyik háznál megjelent egy kiscsibe és azt kérdezte, hogy mit vigyen. A gazda azt mondta, hogy egy rakás sz .. t. Másnap nem tudtak az ajtón kilépni, annyit odahordott." Az Ipoly menti falvakban az éjszakai sötétségben feltűnő, imbolygó fénypontot Zámpásnak nevezik. Vámosmikolán „kis lángocska, olyan, mint a gyertyafény". Legtöbbször az Ipoly-parton tűnt fel és elcsalta, félrevezette az éjszaka dolgozó vagy hazafelé tartó embereket. Szerencsétlenül meghalt vagy elkárhozott ember lelke. Vámosmikolán mesélték, hogy valamikor régen az Ipolyba fulladt egy kocsis.

'Ä lelke azóta is lámpásként kísérti az embereket az Ipoly partján: „Az apám édesanyja az Ipolyon túl lakott és mentek haza anyámék látogatni. Ahogy gyüttek az Ipolyon túl, már estére harangozott. A szomszéd községben volt egy malom az Ipolyon, mellette egy fahíd, azon átjöttek. Az apám aszongya, hogy megy a lámpás, biztos az élesztőt viszi a vonattól haza, ide Mikolára. Jól van, abban maradtak, hogy az. Soká mentek, mentek, amerre a lámpás ment, egyszer odaértek a vízpartra. Aszongya anyám, hogy itt van az Ipoly széle megint. Aztán ugyanarra a hídra értek, ami a malomhoz vezetett. Valami hatszor átmentek ezen a hídon, az a lámpás mindig ment előttük. Mikor megint odaértek, látták, hogy ott volt egy ember, egy nagy szűrben és támaszkodott a hídra. Mikor odaértek, köszöntek neki. Aszongya apám, már éjfél is van! Igen, mondja az ember, pont éjfél van, adjon nekem egy gyufát. Nincs nekem, mert egész éjjel itt mászkáltam a réten, elégettem mindet. Mondja erre, hogy maga akkor nem jó lélek! Én — aszongya — jó lélek vagyok, az vót a rossz lélek, aki előttünk jött egy lámpásval, mert azután gyüttünk mindig. Apám még káromkodott is, hogy az istenit annak, aki előttünk ment. Az ember nem szólt rá semmit, apámék újból elindultak. Hát egyszer egy nagy placcsanást hallanak hátulról. Hát nem restellte apám visszamenni, annak az embernek hűlt helye volt. És úgy mondták, hogy valamikor befúlt ott az uradalomnak a kocsisa a vízbe, és apám is hallotta gyerekkorától, hogy az ottan éjféltájban mindig kísért. Az lehetett, mert szűrben őrzötte a lovakat mindig, éjjel is kint legeltek és hogy egyszer befúlt a vízbe. Az ment előttük a lámpásval."

21 Perőcsényben egy pásztor szetlenusznák nevezte a lámpást: „kaszáltunk egész éjjel. Egyszercsak láttuk, hogy az Ipolyon átrepült a lámpás meg visszarepült. Az a szetlenusz, mondta Gambulya, az katolikus gyerek volt, velem kaszált." IFigyelemre méltó, hogy maga az adatközlő is megjegyzi, hogy nem • * Í494