Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Szabó István–Szabó László: Az Ipoly-völgy népi társadalma

eset, hogy csak egy örökös veszi át az egész ingatlant." Vö. még országos adatokkal a Hont megyei területeket. Simonffy E., 1972. 260—264. 54 Vö. 53-as jegyzetben Borovszky S. közlésével a kivételes esetre vonatkozóan: „Egyenlően örököltünk. Ami kisebb földek voltak, úgy egyeztünk meg mondtam a bátyámnak, ő ismeri legjobban a földeket, hogy ez a föld értéke megfelel annak a föld értékének, ami a másik dűlőben van. Ha az egyik mondjuk nagyobb is volt, de a másik meg jobb minőségű volt, ez mondjuk laposabb helyen feküdt, akkor annak megfelelőt kaptunk. Darabszámra osztottuk. Nem együtt volt, mint tanyán, hanem széjjel volt: minden dűlőben volt egy darab vagy két darab." 55 Az Ipoly-völgyben a társadalom egyetlen rétege sem tudta magát a földművelésállattartás segítségével gyarapítani. Eltérően pl. az Alföldtől, ahol a vagyongyarapításnak ez volt az alapja. A mellékfoglalkozásokból itt sem lehetett vagyont gyűjteni. Ám hasonló társadalmi státusú emberek (a falu első gazdái, a középrétegek) gyakorlatilag jó eséllyel indulhattak megfelelő gazdálkodás esetén a vagyonszerző küzdelemben, úgyhogy kizárólag saját családjuk munkaerejére és saját földbirtokukra támaszkodtak. Vö. Szabó István, 1975. A jászdózsai Kiss család gazdálkodását feldolgozó munkájával, Szabó L., 1971. és 197éjb munkájával, amely a túrkevei Dani-Szabó család birtokának történetével foglalkozik, és Balogh 1., 197é., amely egy jászszentlászlói család gazdálkodásáról és birtokgyarapításáról számol be. Egyik gazdaság sem tartozott eredetileg a vagyonos réteghez a falu társadalmában. 56 Az elképzelhetetlen, hogy pl. gazdaember vagy csak kis földű paraszt is elálljon az Alföldön kerülőnek, csősznek. Ott a társadalom legelesettebb rétege vállalt csak ilyen munkát, mert jövedelméből csak tengődni lehetett. Munkabíró ember ilyen foglalkozást még kiegészítésül sem vállalt. 57 Vámosmikolan az erdő- és szőlőcsőszök járandóságáról a következőket mondják: „Az erdőkerülő és a csőszök búzát kaptak literszámra. Nem tudom mán, hogy hogy vót ez. De ezek be vótak osztva. Literre kapták, ez vót a fő fizetsége. De azér ki gyütt elég jól, mer vót itten 5—600 méter erdőilletőség és méterenkint kaptak egy liter búzát. Azér mindenki jobban megmérte neki. Ugyanígy a szőlőcsőszök is. Kinek milyen szőlője vót, annyi kila búzát fizetett. Mentek házról-házra szedegetni. A szőlőcsőszök meg még mindenkitül kaptak egy ebédet. Áztat a szőlő tulajdonos vitte ki nekik. Beosztottuk, hogy minden napra legyen neki ebéd. Jártak ugye a szőlőbe dógozni, oszt a szőlőcsősz megmondta: Te most hozzál, te most hozzál. És így lett beosztva. Nagyon jó dóguk vót. Ajajj! Marhahúst, disznóhúst, van aki tésztát vitt. Ki mit. Meghat egy fertál kenyeret mindenki adott neki. Aki nem, az vitt neki egy darab szalonnát meg egy darab kenyeret, oszt azt adta neki ebéd helyett. Vót annak azér mindene." Hasonlóan a pásztorok is állatok után kaptak járandóságot és ebben búza és bor volt, egyébként pedig még a napi koszt. Még a nagyobb gazdák is úgy emlegetik, hogy boruk is volt, noha literenként egy vödörbe gyűjtötték a legkülönbözőbb fajtájú és kezelésű borokat házról házra járva. Megjegyezzük, hogy itt a pásztorok és községi alkalmazottak körében ezenkívül voltak ünnepek előtt (karácsony böjtje, húsvét hete) olyan szokások, amelyeknek az eredménye bizonyos házról házra összegyűjtött ajándék volt. Ilyen volt a pásztorok vesszőzése (suttikálás), a heverés Lucakor (ma már gyerekek vagy cigányok végzik), az ünnepköszöntések, a tanítók ostyahordása (vö. 58. lábjegyzet). Ügy tűnik, a szokások nem a szokás, hanem az ajándékgyűjtés kedvéért maradtak meg. Ugyanitt a korábban meglevő kiszehordásra már alig emlékeznek, míg ezek a gyűjtéssel együtt járó szokások az 1940-es években szűntek meg, de pl. a disznópásztor még az 50-es években is járt Vámosmikolan vesszőzni. A kiszehordáshoz nem kapcsolódott gyűjtés, ajándékozás. 58 Egyik ilyen ajándékozási alkalom volt az ostyahordás. A szokásjelleg elvette némileg a rossz ízét, a gyűjtögető jellegét, s ezért csak az 1930-as évek végén szűnt meg. Ez főként a mester, a kántortanító jövedelme volt. Karácsony előtt az iskolás gyerekek és a harangozó összejöttek a mester lakásán és sütötték az ostyát, majd a gyerekek házról házra jártak, verssel beköszöntöttek és átvették a tanítónak és a nekik járó ajándékot: „Elmentünk nyírkálni az ostya szélét. A harangozó szokta különben neki sütni, mer mi gyerekek hát nem tudtuk áztat a sütővasat megtüzesíteni, hogy milyen melegre kell. Megégettük vóna. Vagy sületlen maradt vóna. De amint kinyomtatta, azt a két szélit ollóval nyirfcáltuk le mink, hogy formás legyen. Osztán raktuk oda. Mikor megvót, vittük el. Egy helyre csak egy vitte az ostyát, nem csapatostul mentünk. Beköszöntöttünk: Dícsértesség az Űr Jézus Krisztus!" Megállt az iskolás gyerek (4. osztályos) az ajtóban, és vigyázz 484