Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Szabó Sándor: A Börzsöny-vidék helytörténeti adattára

ságösszeget kell fizetniük. Ez utóbbi vonatkozásban rendkívül jellemző a szóban forgó 1689. évi rendeletre adott felirati válasza Hont megyének: Hontot nem lehet az újból meghódított területekhez számítani, mert a vármegyében egy helység sem volt kizárólag a töröké, mert a régi földesurak is szedték a dézsmát, írja Borovszky Hőké Lajos kézirata alapján. Az általános elégedetlenség végül is újabb felkeléshez vezetett, melynek élére II. Rákóczi Ferenc állott, 1703 tavaszán, s vezette harcát váltakozó hadiszerencsével 1711-ig, a szatmári békekötésig. Ezzel lezárult az ország e részének, s benne az általunk vizsgált tájnak rendkívül hosszan tartó küzdelmes korszaka. Ha ennek számvetését — miként feltételezhetően ők is annak idején — megtesszük, az eredményt a következőkben foglalhatjuk össze: A Mohács előtti időben — amint a középkori jobbágynevek igazolják, a börzsönyi településeken magyar lakosság volt, egyedül az akkor bányavidéknek számító Börzsöny, Perőcsény, Kemence és Szökolya községekben utalnak a nevek német, s kisebb mértékben szlovák lakosságra. A községek közül az 1715. és 1720-i összeírásban a középkori községek közül nem szerepelnek Tésa, a mai Kóspallag elődjét képező Tornallya, Zebegény és Kismaros, miután nem volt kit összeírni. Űj helyre költözött a vára miatt sokat szenvedett és elpusztított Damásd, valamint Szob. Lényegesen megváltoztak a vallási viszonyok. A XVI. században e területen is rendkívül gyorsan elterjedt az új hit, amit megkönnyített itt is, miként az egész Felvidéken a huszitizmussal való korai megismerkedés. Adatok bizonyítják pl., hogy Perőcsény, Mikola, Szökolya 1456ban Axmamit cseh zsoldosvezér birtoka volt Diósjenő (akkor még Jenő) várához tartozóan. Az új hit terjedését nagymértékben elősegítették az erdélyi fejedelmek felvidéki hadjáratai, melyek során sorozatosan, bár átmenetileg ez a terület is fennhatóságuk alá került. így biztos adataink vannak arra, hogy a XVII. században Maros, Perőcsény, Verőcze, Szob és később Mikola a drégelypalánki ref. esperességhez tartozott, Kemencén és Tölgyesen, Börzsönyben ág. evangélikus egyházak voltak. Űj hitük gyakorlatában azonban a XVII. században meginduló ellenreformáció a híveket még a törökök végleges kiűzése előtt háborgatta, akadályozta, sőt üldözte, valahányszor arra a változó uralmi helyzet módot adott, s majd amikor 16854эеп e vidék teljesen felszabadult a török alól, az erőszakos rekatolizáló törekvések rendszeressé váltak. Jellemző példája ennek a nagymarosi protestánsok sorsa, akik a vallási üldözések miatt e század végén lakóhelyükről el is költöztek. Az elpusztult, súlyos károkat szenvedett és lakosságában megfogyatkozott börzsönyi táj újjászervezése a török kiűzése után azonnal megindult, azonban csak a szatmári békekötés után beállt hosszú nyugalmi helyzetben teljesülhetett ki. Legsürgősebb volt az üressé vált községek (Tésa, Zebegény, Kismaros és a Tonallya község puszta helyén Kóspallag) betelepítése s a többi megfogyatkozott lakosságú község kiegészítése új telepesekkel. Ennek nyomán a középkori községhálózat helyreállt, azonban addigi szinte kizárólagos magyar jellege módosult. Német telepeseket kapott Nagymaros, Kismaros, Zebegény, szlovákok települtek Damásdra, Szobra, Márianosztrára, Kóspallagra, minek következtében e községek Fényes szerint, tehát a múlt század elején német, illetőleg szlovák jellegűek lettek. Viszont a középkorban még német lakossággal is rendelkező bányahelyek közül Perőcsény, Vámosmikola és Szökolya magyar községékké váltak. Jelentősen módosult a vallási megoszlás is. Perőcsény, Szökolya megőrizték református jellegüket, illetve többségüket, s jelentős maradt a számuk Verőcén 47