Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Szabó István–Szabó László: Az Ipoly-völgy népi társadalma
fizette ki az adósságot, de csak az ő részét, a testvérekét nem. Csak amit az apám örökölt vóna. Ez vót az anyám jussa. Ügy hogy aztán a felit ráíratták az anyámra annak a fődnek, amit az apám örökölt, mert ők fizették ki. Az anyám aztán az apai részből nem kapott, mert ő megkapta ugye azt a fertályt." „Abba az időbe jött be (a jobbágyfelszabadítás után) az is, hogy a lányok is örököltek. Még az öreganyám is kapott már. De az is a Szisz családnál, az is vót a báj. Mert az a Szisz család egy nagyon nagy család vót. Vót vagy 60—70 hold földjük. Ügy, hogy minden lány hat holdat kapott és a fiú ugyanannyit kapott maga, mint az a négy lány ... Vótak vagy haton testvérek, már nem emlékszem rá, hogy kik vótak ... Szóval minden lány kapott hat holdat. És Szisz Lajos, az vót a férfi, az kapott maga annyit, mint a hat lány. Mán akkor begyött, hogy kaptak valamit a lányok, de nem arányba. Még akkor nem arányba kaptak. Ilyenformán osztotta szét a birtokot az öreg Szisz." „Az én öregapámnak vót hat gyermeke, abba vót négy férfi. Kettő együtt vót, a másik, a legfiatalabb az elment szógálnyi. Pedig vót neki vagy 30 hold főggye. És mégis szógálnyi ment, mert nem bírtak neki adni belőle. Hát akkor nem dógoztak olyan jól a népek. Őneki is hat gyereke vót. Négy fiú és két lány. És ezek sokáig együtt vótak, mert osztán az öreganyám az meghalt korán, oszt akkor a menyecskék vótak a gazdasszonyok. Legöregebb vót Lőrincz Borbála, aztán István, Imre (az vót az én apám), aztán jött Péter, Erzsébet és János. Imre és István otthon maradtak a szüleikkel, ezek nősültek meg és hazavitték az asszonyt, a lányok azért férjnél lettek, Péter útkaparó lett, a másik meg szógálnyi ment (János) Kiskeszire. 1908-ban halt meg öregapám, akkor mentek szét. Akkor ami föld még vót hatfelé ment. De annyi sok adóssága vót az öregapámnak a takarékba, az esztergomi takarékba, hogy sokáig kellett kifizetni. Áztat a takarékot átvette az én apám, övé maradt a ház, a kocsi, az állatok és adott — akkor külön építettünk — egy házhelyet az öreganyám. Annyival kaptunk mink többet. Mit mondjak, 300 négyszögöl lehetett a házhely ..." Ez a gyors telekosztódás, a földek szabad forgalma azt eredményezte, hogy a volt jobbágyok — még az egésztelkesek is — lényegében hamar tönkrementek, a leányági örökösödés pedig még inkább a volt telkek szétaprózódásához vezetett. Az így elszegényedett volt jobbágyok hamarosan egy anyagi nívóra jutottak a volt zsellérekkel. Sőt, ha csak a telek- (szántó-) nagyságot tekintjük, azt mondhatjuk, hogy lényegében már a tagosítás idején is 4,5%-a vidékünk jobbágyságának (az V4 telkesek) zsellérszinten állott. Érdekes és jellemző módon azonban ezek társadalmilag elkülönültek a zsellérektől, s volt jobbágyi származásukat büszkén fitogtatták. Ez az elszegényedett jobbágyság alkotta valójában a selem jobbágyok rétegét. Ezt a nevet valószínű a múlt század 60-as, 70-es éveiben ragasztották rájuk a zsellérek és a még magukat és vagyonukat régi állapotban megőrzött jobbágyok. E névnek csúfolódó jellege is van, s kifejezi a „fenn az ernyő, nincsen kas" magatartásukat, s az erről való közösségi véleményt. E réteg magatartása legjellegzetesebben Kemencén és Bernecebarátin mutatkozik meg. Vámosmikolán már elmosódottabb. Nem olyan büszke tartásúak. „Mikor a föld fölbomlott, úgyhogy mán fölosztódott a családon belül, alig maradt a jobbágynak valami. De tovább is jobbágynak mondta magát, pedig alig vót valamije. Ezeket hívták selem jobbágyoknak." „Vót egy gazdának — mondjuk ha valakinek vót 30 hold, az mán jó gazda vót, az jobbágy vót — na most, ha annak vót öt gyereke, akkor mán mit tudom én, csak 8 hold vagy ahogy osztódott. No, de hát ő meg még annak a jobbágynak a sarja vót, még tartották az osztálykülönbséget. Mer akinek nem vót semmi vagy csak 1—2 hold, 454
