Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Szabó István–Szabó László: Az Ipoly-völgy népi társadalma
meny, amely csak 100 éve zajlott le, ma is elevenen él az emlékezetben. De nemcsak az elevenségről van szó, hanem arról, hogy ez a jobbágyfelszabadítás után majd három évtizeddel lejátszódó esemény megerősítette újra a volt jobbágyi kategóriákat, amelyek esetleg már elmúlóban voltak, vagy inkább csak lehettek volna. A külön kimért területek, elnevezések újra tudatosították az emberekben: ki a jobbágy és ki a zsellér. Az addig is meglevő elkülönülés megerősítést nyert, s éppen a vagyoni helyzet segítségével igen éles módon. A 70-es évek közepén végbement tagosítás — már említettük — az emlékezet szerint a jobbágyfelszabadítást közvetlenül megelőző állapotok figyelembevételével történt, s azt a helyzetet rögzítették a három évtizeddel későbbi rendelkezések, amelyek akkor fennálltak: „Ügy kapott itten mindenki fődet, mindent, amenynyit azelőtt használt az uradaloméból. Aszerint adtak neki, akkor már a sajátjába." „És nem mindenkinek egyformán vót főggye. Aki többet használt azelőtt az uradaloméból, több épületet, meg több dézsmát fizetett, az többet is kapott a földosztásnál. Aszerint. Aki csak olyan napszámos ember vót régebben is, ahogy szegény nagyapám mesélte, hát az nem kapott a földosztásnál csak egy kevéske fődet... Azok oszt kaptak valamit, egy hód fődet vagy még valamit, egy részin a határnak, hát oszt azok továbbra is napszámosok maradtak." „Több földet azok kaptak, akik azelőtt is dolgozták a földet. Na oszt azoknak vót, nem egyformán vót marhájuk, de állat azért vót akkor sok, sok állatot tartottak akkor." „Hát mikor a tagosítás vót, ki mennyit használt, annakidején, még a jobbágyvilágban. Milyen család vót. Hát a nagyobb család többet vállalt ugye, munkát a káptalan birtokából. Osztán mikor jött a tagosítás, akkor ki menynyit használt, azt kapta meg. A tagosításkor. És ez így öröklődött. A jogot is így örökölték." A volt jobbágyi vagyoni állapotok és rétegek átmentek tehát az új korba is, és a lakosok szerint változatlanul: mindenki amit használt mint jobbágy vagy zsellér, azt nyerte parasztként is. A lakosságnak ezt a tudomását megerősítik, mint láttuk — még ha nem is minden ponton vágnak egybe az adatok — Palugyay I. 1852-es adatai is. De nem is képzelhető, hogy az emlékezet hiányos vagy pontatlan lenne: minden család több nemzedékre, még a jobbágykorra visszamenően is pontosan levezeti, hogy ki mennyit örökölt, melyik ágazat honnan vette a vagyonát, milyen perek, nézeteltérések adódtak a családon belül. Nem tévedünk tehát akkor, ha azt mondjuk, hogy a jobbágy és zsellér elkülönülés a múlt század végén közvetlenül a jobbágyfelszabadítás előtti állapotokban gyökerezik, amelyik család 1848 előtt közvetlenül telkes jobbágy volt, azok utódai jobbágyoknak tartották magukat, s amelyik család ugyanekkor már csak zsellérbirtokkal vagy semmivel sem rendelkezett, azok leszármazottait tartotta a köztudat később is zselléreknek. Ezt a kései, hetvenes évek közepén befejeződő tagosítás még egyszer, utoljára tudatosította, s ennék köszönhető e megnevezések mai napig való továbbélése. De nemcsak a két fő jobbágykori társadalmi réteg neve élt tovább a kapitalizmus kori parasztság szóhasználatában ezen a vidéken, hanem vele együtt még számos jobbágykori elnevezés is, amely a két réteg vagyoni állapotát is kifejezte. A jobbágyok vagyoni állapotának kifejezésére és a későbbi parasztok vagyoni helyzetének meghatározására ugyanazokat a szavakat, fogalmakat használták: egész helyes, fél helyes, egész házhelyes, fél házhelyes jobbágyokról beszéltek vagy röviden csak egész helyeseknek, fél helyeseknek, egész házhelyeseknek, fél házhelyeseknek nevezték őket. „A legnagyobb föld itt két házhely vót. Bodroginak vót a legtöbb. Egy házhely az 16 kh vót. Akinek 16 hold vót azt itt egész helyesnek mondták, vótak félhelyesék is, az sok vót, annak a fele 452
