Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

Kendők. Az Ipoly menti falvak népe két nagy csoportját ismerte és vette magára az öltözködés során: a fejkendőket és a nyakbavaló vagy leterítő kendőket. A fejkendőt napjainkig is — harmincéves kortól feljebb — minden asszony viseli, még abban az esetben is, ba különben a viseletből már kivetkezett. Egészen a 20-as évekig kizárólag csak az asszonyok kötötték be a fejüket, a leányok még télen sem. Később a lányok is felvették. Itt jegyezzük meg, hogy egészen a század elejéig még nagy télben sem volt szokásban, bogy meleg kendővel kössék be fejüket. A zsenilia vagy más vastag fejkendő viselete csak a 40-es évektől elfogadott. A viselt fejkendők sora anyaguk, vastagságuk szerint: kis fehér singölt kendő, vagy fehér gyócs varrott kendő (ennek kihagyásos csücskét hímezték), kis necces vagy tüangli kendő. Ennek a két féhérkendőnek a mérete a ma ismert fejkendőknél nagyobb volt. Kékfestő és különböző színű kartonkendők, hétköznapi viselésre vékony és vastag seZemkendő ; rojtos vagy rojt nélküli kis kasmír kendő ; bársony- és zseniliakendő volt kedvelt az ünnepi alkalmakra. A fejkendő egyszerű viselésmódja a kikötött fej volt. Az egyszerű, olcsó kékfestő, meg karton átlósan hajtott kendőt homlokra simították, fedték a fejtetőt és a kontyot vele, és a konty alatt a két végét átvetették. így jártak télennyáron, otthon és munkára (6. kép). Táncra, kisebb alkalmakra is kikötött fejjel mentek, de akkor nagy gondosan került a kis kasmír kendő a fejükre. A félbe hajtott kikötő kendőt vagy hátrakötős kendőt megigazították a homlokukon úgy, hogy csepegősen álljon, hogy hídja legyen; olyannak, mint az isztri alja (ereszalja); a két végét a konty alatt átvetették és kicsit ki is húzták. Ettől azonban nem állt el a fejtől, mert belinderből gomb volt a három csücskén, s ezek lehúzták. A negyediken, a behajtás csücskén nem volt bojt (7. kép). A kikötős kendő komoly ünnepi alkalmakkor alsó kendővé vált, mert a ráborított második kendő alól csak a homlokon látszott ki. A második kendőt áll alá erősítették. A fehér, keményített gyócs és necces kendőket az áll alatt nem kötötték, hanem mikor a fülnél az oldalhajtásokat szépen eligazították, az áll alatt is szép hajtásokba szedték az egyik kendővéget, azt tűkkel 'megerősítették ; a másik véget ráhelyezték — esetleg áll alatt bujtatva ráborították. Az így elrendezett és megerősített fejrevaló gyócs kendőt nem bontották meg, hanem leemelték a fejükről és vigyázva elrakták a következő alkalomig. A gyócs és a necces kendőket felváltva, azonos alkalmakra viselték. A necces vagy tüanglikendőt a menyecskék kötötték fel szívesen, mert az aranyos kontyuk átcsillogott alóluk. A gyermekes asszonyok a kikötött kendőre vékony vagy vastag selemkendőt vettek, télen meg bársonyt vagy zseniliát. Ezeket sem kötötték az áll alatt bogra, hanem csak egyszer csapták át a végeiket (8. kép). A két kendővel való fejbekötés viselete kb. az 50-es évekig általános viselet volt, majd a fiatalok közt mindinkább elmaradt a kikötött fejjel való járás, vagyis az alsó kendő, s maradt csupán csak a felső kendő. A ma ünnepre viselt fejkendőik hajtott élébe a homloknál kartoncsíkot csúsztatnak arccsonttól arccsontig; a két végét rézsútosra vágják, hogy az oldalsó hajtásolást ne zavarja. Nyakba való vagy leterítő kend őt főként a hűvös időben vettek magukra. Ez alól kivétel csak a necces vagy tüangli kendő, amit a fiatalok nyáron a pruszlikjuk fölött viseltek, díszként. Ezt a kendőt Esztergomban készen vették; nagyméretű volt, hogy szépen — keresztezve a mellen — hátra lehessen a két végét vezetni, ahol azokat egymás mellé ráncolva, csattos szalaggal fogták össze, azaz libazöld hajkötőszalaggal csatiba kötötték. „Köss meg duplára", vagy „kösd meg 27* 419