Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Kocsis Gyula–Nagy Varga Vera: Perőcsény és Vámosmikola állattartása

ben nem értettek, ezért Ipolyszalkáról hívtak herélőt, vagy pedig az állatorvosnak szóltak. A csikót egyéves korában herélték, amikor már leereszkedett a töke. A lábát gúzsbakötötték, ledöntötték, úgy vágták ki a heréket. A felsorolt különböző eljárások racionális tapasztalatokon, a hivatásos állatorvostól ellesett ismereteken alapulnak, hiedelemelemnek, mágikus eljárásnak nyoma sincs már. Szinte alig tudnák rontásról szóló történetet. Az ilyen képzeteknek mindössze annyi nyoma maradt, hogy a pásztorokról (juhászról, kanászról) általában feltételezték, hogy rontani tud, ezért igyekezték nem megharagítani őket. A pásztor a természetfölötti erőkkel kapcsolatban álló személy volt, aki személyén keresztül biztosította az állattartás hasznát. Ez fejeződik ki a szentekvessző vagy pásztorvessző hordás szokásában is, amely mindkét faluban elevenen élt. Sőt, amikor a katolikus juhászcsalád a református Perőcsényre költötzött, abba akarta hagyni a szentekvessző hordást, de a perőcsényiek „tartották kötelességüknek", és elvitték a juhászhoz az ilyenkor szokásos ajándékot. Karácsony böjtjén, Ádám Éva napján a juhászok, kanászok barkafavesszőnyalábokkal járták a falut. A gazda tiszta törülközővel megfogva kihúzott néhány szál vesszőt a nyalábból és megcsapkodta vele a pásztor lábát, aki ugrált, vickándott, közben valamilyen mondókát mondott. Ajándékként egy liter bort és egy kerek kalácsot kapott. Az adatközlők véleménye szerint minderre azért volt szükség, hogy egészségesek, elevenek legyenek az állatok. Pásztorréteg, pásztorbérek Annak ellenére, hogy a pásztorkodással foglalkozó családok (3—4 juhász, 1 kanász) csak töredékét tették ki a falu lakosságának, nem túlzás pásztorrétegről beszélni. Ez a néhány család ugyanis meglehetősen zárt egységet alkotott, szinte kizárólag csak egymás között házasodtak. Tanulságos idézni két juhászdinasztia történetét. Blaskó András (|) juhász Mikolán született (az apja is juhász volt), de gyermekkorától kezdve Garampáldon, a sógoránál nevelkedett, aki szintén juhász volt. Blaskó András Mikoláról házasodott, elvette a kanász lányát. Garampáldról Kisölvedre mentek, onnan jöttek haza Mikolára 1919ben (19. kép). A perőcsényi juhászcsalád Felső-Magyarországról származott Ipolyszakállasra, onnan Csardapusztára (Kemence) költöztek. Amikor a ma élő (70 éves) juhász apja született, akkor mentek Perőcsénybe. Amikor a szülők meghaltak, az akkor még kicsi gyermeket az egyik mikolai juhászcsalád vette magához. Amikor felnőtt, visszahívták Perőcsénybe juhásznak (20. kép). Űgy tűnik, hogy ez a zártság egészen a negyvenes évekig megmaradt. A juhászok fogadása Szent Mihálykor, a kanászoké Mindenszentekkor volt. A juhászt 3, a kanászt egy évre választották, azonban az esetek többségében ez a választás formális volt. Ha elégedettek voltak a pásztor munkájával, mindig újraválasztották. A pásztorbérek meglehetősen változóak voltak községenként és gazdaságonként is. Közös vonás, hogy a pásztorok a községtől kapott házakban lakták, fizetésüket az állatok száma alapján természetben (búzában) kapták, és a tűzrevalót is a község biztosította. Ezt a rendszeres fizetést különböző juttatások, ajándékok egészítették ki. A juhásznak például szabad birkatartás járt, birkáit Perőcsényben a gazdák teleltették ki, Mikolán viszont magának kellett kitel éltetnie (az uradalomtól vásárolt babszáron és szénán). Kiegészítő jövedelmek voltak: a kanásznak az első kihajtáskor járó étel, az anya118