Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Kocsis Gyula–Nagy Varga Vera: Perőcsény és Vámosmikola állattartása

Lótartás A lótartás nem volt jelentős egyik községben sem. A 10 holdon aluli gazdaságok többségében nem volt ló, és az ennél nagyobbakban is csak egy pár lovat tartottak. Az első világháború előtt nem fuvaroztak, mert Ipolypásztó, a vasútállomás közel volt. A háború után már megnövekedett a jelentősége, mert Szobra kellett fuvarozni. Leginkább jól futó, melegvérű lovakat — lipicait, nóniuszt — tartották, mert az volt a cél, hogy minél hamarabb Szobra érjenek. A néhány lovat nevelő gazda két-két és fél éves korában kezdte a csikó betanítását. Kivezették az udvarra, a szérűre, a kötőfékjéhez egy hosszú kötelet kötöttek, és egy óra hosszáig körbe-körbe futtatták. Ezután kantárt húztak a fejébe, rátették a szerszámot, és befogták az öreg mellé az üres kocsiba. Vasárnaponként szokták a csikókat betanítani, volt úgy, hogy 4—5 üres kocsi is járkált vasárnap délután a faluban. A lovak számára a takarmányt külön kazalba rakták, mert ősszel a nagy munkák idején a legjobbat kapták, abrakként pedig zabot. Nyáron mindig zöldtakarmányt kaptak, levágtak nekik egy kocsiderék csalamádét, borsót, bükkönyt. Állatgyógyítás Mindkét községben igen szegényes az idevonatkozó ismeretanyag, mert az uradalomban már a századforduló táján is működtek hivatásos állatorvosok. Csak néhány eljárásra emlékeznek, főleg a környéken híres, Mikolán élt állatgyógyító nevéhez kapcsolva, aki főleg a marhagyógyításhoz, a különféle tőgybetegségekhez értett. (Bezabált — sós vizet itatott vele, beletúrósodott a tőgyibe a tej — forróvizes ruhát raktak rá és erősen fejték, beleereszkedett a tőgyibe a tej — kendermagot törtek össze, megmelegítették, bekötötték a tőgyét vele, fölfújódott — meglékelte). Lényegében a gyógyítás körébe sorolhatjuk az ellő állat körül végzett tevékenységet is. Az elles várható időpontját minden állat eseteben előre kiszámították, és az utolsó hetekben már kímélték. A juhok fiadzási ideje alatt a juhász egész nap úton volt, járta a gazdákat, figyelte, szükség van-e beavatkozásra. Ha nagy bárány volt benne, segítettek az anyának, kihúzták a bárány lábát. A tehénre is felügyelték. Ha a borjú fordítva volt benne, belenyúltak, kötelet kötöttek a borjúra, úgy húzták ki. A borjak köldöke magától elszakadt, nem kellett elvágni. A lovak általában könnyen ellettek, de a csikó köldökét el kellett vágni és elkötni, nehogy elvérezzen. A kancák elles után két hétig pihentek, az istállóban kerítettek el nekik helyet, de nem kötötték meg, amíg a csikaját meg nem szokta. A teheneket egy hét után könnyebb munkára fogták. Ivartalanítást csak apaállatokon végeztek — heréltek. Ennek a műveletnek voltak specialistái, akiknek részben hivatalbeli kötelességük (kanászók, juhászok), részben pedig jövedelemkiegészítő foglalkozásuk (helybeli parasztemberek) volt a herélés. A kanok herélésének nem volt megszabott ideje, azonban lehetőleg tavasszal és ősszel végezték, hogy a rovarok ne fertőzzék a sebet. A kosbárányok herélését kizárólag a juhászok végezték áprilisban, mert a szopósbárány könnyebben viselte a műtétet, a seb hamar begyógyult. A juhászok a zacskó hegyit lecsapták, kinyomták a tokit, és a fogukkal kihúzták. A bikaborjút az állatorvos, vagy hozzáértő helybeli paraszt herélte 6 hetes korában. Hátulról a két lába között megfogták és kimetszették. A csikóheréléshez hely117