Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Kocsis Gyula–Nagy Varga Vera: Perőcsény és Vámosmikola állattartása

forma idős növendék is volt, egyszerre végezték mindkettő betanítását. A párosításnál lehetőség szerint mindig figyelembe vették a színét és az állását. A tinónak széles farának, széles szegyűnek, egyenes derekúnak kellett lenni. A barázdás mindig magasabb volt kb. 4 ujjal, és fontos volt, hogy ne kaszáljon a járása, mert akkor nem tudott a barázdában menni. A betanítást minden esetben bekötött kerekű üres kocsiban végezték, hasonlóan az egyes tanításhoz. A különbség az volt, hogy két embernek kellett láncon vezetgetni kb. 1—2 hétig, amíg beleszoktak a járomba. A járombatörés viszonylag könnyű volt, mert az istállóban nevelkedett állat szokva volt az emberhez. A betanított, jó erőben levő igásmarhának jó ára volt a zselizi, párkányi, szálkai vásárokon, ahova a felső-magyarországi részekről jártak le igásjószágért. Az uradalomban, ahol általában hatökrös fogatok voltak, szintén két növendéket törtek be egyszerre, olyan módon, hogy a tapasztalt első és hátsó pár közé, középre fogták be. Az uradalom egyébként meglehetősen gyakran vásárolt a gazdáktól szarvasmarhát. Elsősorban a teheneket vásárolták, csak a gazdának garantálni kellett a napi 16 literes tej hozamot. A marhatartásban a legeltetésnek lényeges szerepe nem volt, csak alkalmanként legeltek az állatok, így a takarmány túlnyomó többségét a szántóföldön kellett megtermelni. Minden gazdaságban volt néhány hold takarmányvetés, amelynek kis részét még zölden etették meg, nagyobbik része pedig az áttelelést biztosította. így például általános gyakorlat volt, hogy a jól fejlődő rozsvetés hegyét tavasszal lekaszálták, árpaszalma közé keverve adták az állatoknak. Az árpaszalmát a tavaszi-nyári időszák alatt különböző zöldtakarmánnyal keverve (fűvel, lucernával, lóherével), szecskának vágva, korpával, árpadarával, takarmányrépával, törekkel keverve föletették. Ezenkívül csak az itatáskor kaptak egy nyaláb szénát vagy herét. Az apaállat — svajcerbika — a község tulajdonában volt, de az egyik gazda tartotta, aki a tartásért egy hold földet kapott, amin abrakot termelt. A folyatásért fizetni kellett — ez volt a bikásgazda haszna. A folyatás időpontját úgy választották meg — 42 hetet számolva a borjú érésére —, hogy lehetőleg májusra legyen a borjú, amikor már van zöldtakarmány. A borjút 3—4 hetes korában választották el, utána 10—12 hetes koráig vízzel kevert tejet kapott. A 10. hét táján már csak annyi tejet öntöttek a vízibe, hogy fehér legyen. Nyáron a friss fejős tehenet (a borjú elválasztása utáni 4—8 hét) naponta háromszor, télen kétszer fejték. A nyolcadik hét után minden esetben csak kétszer fejtek. A kifejt tejet köcsögökbe öntötték, lerakták a pincébe. 2—3 nap múlva feljött a föle, ezt leszedték és egy nagy edénybe összegyűjtötték. Ha 10—15 liter tejföl összegyűlt, vajat köpülték belőle. Az aludttejet összeöntögették, meglangyosították, összement — túró lett 'belőle. A túrót ritka szövésű ruhába öntötték, hogy a savó kicsöpögjön belőle. A savót a sertések ették meg. A tejet és tejterméket részben a háztartásban fogyasztották el, részben pedig eladták. Sok ételt tejfölösen készítettek, gyakran volt túrós tészta. A tehéntúróból is készítettek juhsajttal keverve erős túrót. Az első világháború előtt Ipolyságra jártak piacra, a háború után pedig Esztergomba hordták a tejterméket. Sok fogyott helyben is, mert Mikola az első világháború után járási székhely volt, és a hivatalnokok a helyi gazdáktól vásároltak. Az 1920-as években pedig már begyűjtő állomás — tejcsarnok — is működött mindkét községben. 116